Opus metaphysicum

Richard Wagner
Richard Wagner

Wagner 1830 körül ismerkedhetett meg a Trisztán és Izolda-történettel, mégpedig a Johann Gustav Gottlieb Büsching-féle “Ritterzeit und Ritterwesen” című, 1823-ban megjelent könyv olvasásakor. A drezdai időszakban (1842 és 1849 között) olyannyira lelkesedett a középkori irodalomért, hogy saját könyvtárat állított össze ilyen tárgyú művekből. A Trisztán-történet megzenésítésének és színpadra állításának gondolata azonban ennél jóval későbbi, hiszen ez az ötlet 1854-ből származik. Barátja, Karl Ritter állt ugyanis elő egy hasonló témájú drámatervvel, mely azonnal megihlette a zeneszerző képzeletét. Bizonyos zenetörténészek (pld. Egon Voss) szerint azonban a mélyben más indítóok is felfedezhető: Wagner depressziója a Mathilde Wesendonck iránt érzett szerelme és financiális nehézségei miatt, illetve az Arthur Schopenhauer filozófiájával való megismerkedés következtében. Ezeket a szálakat most nem bontom szét, azt viszont megemlítem, hogy azon kevesek, akik ismerték az ős-Trisztán keletkezését, mind egyetértenek abban, hogy a végleges változattól az jelentősen különbözött. Legkorábban 1856-ból származhatnak a Trisztán első szöveg- és zenevázlatai. A végleges szövegen 1857. augusztus 20-tól kezdve dolgozott. Az első datált zenei vázlat pedig 1856. december 19-i dátumot visel. Tisztán kirajzolódik ezekből és a későbbi vázlatokból, hogy a zeneszerzőnek ekkor még egészen más elképzelései voltak az operáról, mint ahogyan az a végleges változatban megvalósult. Végül a szövegkönyvet 1857. szeptember 18-án zárta le, a kompozíció pedig 1857. október 1-je és 1859. augusztus 6. között nyerte el végleges alakját. Wagner három helyszínen dolgozott operáján: Zürichben, Velencében és Luzernben. Azonban nemcsak saját alkotási vágya siettette, hanem a zeneműkiadóval való megállapodásban foglalt leadási határidő is. Amikor például az első felvonást már kimetszették, ő még csak akkor hangszerelte a másodikat. Minden valószínűség szerint ez a sietség is hozzájárult ahhoz, hogy a szerző a mű elkészülte után is tervezgesse annak átdolgozását. Ide sorolható még az a cseppet sem elhanyagolható tény, hogy egy viszonylag nehezen előadható mű született, ami szintén arra ösztönözte, hogy “belenyúljon” az anyagba, és könnyebbé tegye ezáltal az előadást. Noha történt néhány változtatás, az 1860-as kiadáson alapul minden produkció; de az is kimondható, hogy a szerző nem tekintette befejezettnek darabját.

“Volt egy rövid idő az életemben, amikor úgy gondoltam, álmodom: a Trisztán próbái hozták el ezt nekem.” – írta Wagner Mathilde Maiernek. “Életemben először lélegeztem együtt művészetemmel; mintha a szerelem párnáján hajtottam volna le fejemet. Egyszer meg kellett történjen! Nemes, nagy, szabad és gazdag a művészi alkotás: egy a mennyekből értem alászállt csodálatos művészházaspár, végsőkig bízó, önmagukat szeretetteljesen átadó emberek megdöbbentő tehetséggel. Mint egy varázslatos álom nőtt-nőtt a mű a nem is sejtett valóság felé.”

A Carolsfeld-házaspár Trisztán és Izolda szerepében
A Carolsfeld-házaspár Trisztán és Izolda szerepében

A Trisztánt alakító fiatalember, Ludwig Schnorr von Carolsfeld és annak felesége a tárgya Wagner laudációjának. A férfi márciusban már Münchenben fellépett Tannäuser szerepében. A munkától fellelkesülve Wagner írt is a királynak egy levelet, amelyben felveti egy müncheni német zeneiskola megalapításának lehetőségét. Schnorrban látott ugyanis reményt arra, hogy az általa mennyeinek titulált énekstílust tovább lehessen adni a tanulni vágyóknak. A Trisztán próbáin szerzett élményei azonban minden várakozását felülmúlták. A munka során Schnorr olyan gyorsasággal és biztonsággal valósította meg Wagner többnyire súgott, vagy apró kézjelekkel mutatott kéréseit és utasításait, hogy a zeneszerző szóhoz sem tudott jutni, és végül a harmadik felvonás után a meghatottságtól nem is tudott mit mondani. Amikor Trisztán a fájdalomtól már alig mozdult a színpadon, odament hozzá Wagner és halkan a fülébe súgta, hogy egyszerűen nem tud más dicséretet mondani, csak azt, hogy benne, azaz Schnorrban látja művének ideális férfialakját. A munka befejeztével összetegeződtek, s előadásbéli dolgokról többet egy szót sem szóltak.

Hans von Bülow
Hans von Bülow

Az első zenekari próba napján, amikor Perfall báró bemutatta a muzsikusoknak az új Kapellmeistert, Hans von Bülow-t, megszületett Cosima Liszt és Richard Wagner első gyermeke, Izolda. Bülow nem tudta, vagy egyszerűen nem akart róla tudni, hogy ez a gyermek még az ő házasságuk idején fogant (Bülow volt Cosima első férje), és ehhez egész élete során tartotta magát. Nos, Bülow akár bosszút is állhatott volna Wagneren, ragyogó alkalma lett volna rá, de ennek pontosan az ellenkezője történt. Hans von Bülow ugyanis rajongva szerette az operát, nemcsak a partitúrát tanulta meg kívülről, hanem a legapróbb előadási utasításokat is betartatta a zenészekkel. Ez a Schnorr-féle tapasztalatokhoz hasonlóan, hihetetlen hatással volt Wagnerre. Minden jel arra mutatott, hogy a művészet nagy ünnepe elé néznek. Azonban a csodának nagy ára volt, hiszen sem Bülow sem Wagner nem ismerte a müncheniek mentalitását. Mindenre nyitottak voltak, de egyvalamit nem viseltek el: ha lenézik és ostobának tartják őket. Amikor a zenekari árkot május 3-án kibővítették, és ezáltal néhány széket ki kellett emelni a helyéről, a színházi titkár, Penkmayer tiltakozott. Bülow nem túl udvariasan így reagált: “mi baj van akkor, ha néhány tucat bunkónak a földön kell majd ülni.” Kitört a balhé, az újságok arról cikkeztek, hogy Bülow nem lehet müncheni Kapellmeister, le kell mondania. Von der Pfordten miniszterelnök a királyhoz fordult azzal a kéréssel, hogy a premier után mind Wagner, mind Bülow hagyják el a várost. Május 9-én megjelent Bülow bocsánatkérése. Ő azokra gondolt – írta, akik a mesterről, azaz Wagnerről csúnya pletykákat terjesztettek. A “Neue bayerische Courier” nem találta elegendőnek a bocsánatkérést, majd ettől fogva minden nap megjelentette a következő mondatot: “Hans von Bülow még mindig itt van.” Végül Wagner lépett a nyilvánosság elé az egyik utolsó próba után, hogy legyenek kedvesek a karmesternek megbocsátani, és ezt a szomorú incidenst elfelejteni. Ne a személyre, hanem az ügyre koncentráljanak! – kérte a nagyérdeműt.

Karikatúra az elhalasztott bemutató után (a képen Cosima és Wagner, a nyomukban Bülow kullog)
Karikatúra az elhalasztott bemutató után (a képen Cosima és Wagner, a nyomukban Bülow kullog)

1865. május 11-én 600 meghívott előtt tartották meg a főpróbát, melyet a “lehetetlen megvalósulásaként” aposztrofáltak. Az esemény minden probléma nélkül lezajlott. Ritka eset, de Wagnernek most nem a művészekkel kellett küszködnie, sokkal inkább irigyeivel, akik egy korábbi bírósági ítéletet akartak évényesíttetni Wagneren, méghozzá sikerrel. A zeneszerzőnek az volt a szerencséje, hogy a jegyelővételből befolyt pénzből ki tudta váltani magát. Az Izoldát alakító Malwine Schnorr kereste meg ezután Wagnert azzal a nem elhanyagolható problémával, hogy elment a hangja. A premiert le kellett mondani. Az emberek dühükben majdnem lebontották a színházat, a város hőzöngött, és a legkülönbözőbb pletykák kaptak szárnyra: tényleg előadhatatlan a darab? – kérdezték az emberek (ne feledjük, Bécsben az 1861 és 1863 között tartott 77 próba ellenére sem sikerült színre vinni a művet), karikatúrák jelentek meg, a városi színház pedig meghirdette a “Tristanderl és Süßholde” című darabot, természetesen Wagner művének paródiáját. A barátok jelentős része elutazott, voltak, akik később visszajöttek, voltak, akik nem.

II. Lajos bajor király
II. Lajos bajor király

Schnorrék végül Bad Reichenhallban pihenték ki magukat, így június 10-én végül megtarthatták az első előadást. A közönség soraiban foglalt helyet Otto, Görögország trónfosztott királya, Anton Rubinstein és Wagner testvére, Albert is. Számos arisztokrata vett részt az előadáson, ami így kicsit hasonlíthatott a mostani produkciók során tapasztalható divatbemutatókhoz. Cosima fején rózsaszín rózsákból font koszorú volt, a húszéves király pedig, aki a Starnberger See-n tartózkodó gőzhajójának a Tristan nevet adta, pontban hatkor civilben jelent meg a királyi páholyban. Ettől függetlenül igen jóképű volt, a hölgyek egyszerűen démoni szépségnek tartották; vékony és magas volt, komoly ábrázatát sötét fürtök övezték.

 

Zenetörténeti jelentőségéhez méltó, szerencsés óra volt ez, botrány és bukás nélkül. Az előadásnak 11-kor lett vége. Az óriási tetszésnyilvánítás gyorsan elnyomta a kritikusok pisszegését, az énekesek pedig a sápadt és kimerült Wagnerrel kézenfogva álltak a színpadon, és sírtak. Persze a lapok nem osztoztak teljesen a sikerben, számos kritikus egyszerűen abszurdnak, vagy betegesnek titulálta a Trisztán és Izoldát. A harmadik előadásra, amelyet Anton Bruckner is megtekintett, viszont teljessé vált a siker. Olyannyira, hogy Wagner elragadtatta magát, és azt mondta: “Soha többet. Az ilyen siker megismételhetetlen.” A király negyedik előadást is követelt, amit azután meg is kapott. Ezt követően a művészek elbúcsúztak egymástól, Wagner például az utcán egy gyors kézfogással köszönt el Schnorrtól, akivel mihamarabb szeretett volna ismét találkozni, majd mindenki hazaindult. “Ez volt a csúcs” – írta Wagner Mathilde Maiernek, “mostantól marad a puszta szenvedés.”
Schnorr viszont röviddel ezután egy hirtelen jött, magas lázzal járó betegségben elhunyt, mindössze 29 éves volt. Wagnerben szertefoszlott jó néhány reményteli ötlet. Paradox módon éppen Schnorr halálának napján érkezett meg a királyi határozat a müncheni régi zeneiskola bezárásáról, hogy helyet adjanak a Wagner által elképzelt új oktatási intézménynek. A halálhír után Bülow és Wagner azonnal Drezdába utaztak, hogy elkísérjék utolsó útjára ezt a nagyszerű énekest. Sajnos elkéstek, így a temetés után két órával adhatták csak meg a végső tisztességet Schnorr sírjánál. Az énekes halála mélyen elkeserítette Wagnert, barátjának Edouard Schurének mondta egy séta alkalmával, hogy minden nagy ember meghalt már: Baudelaire, Berlioz, ő maga pedig szerencsétlen a barátaival, hiszen mindenki elhagyja. Cosima is elment mellőle, igaz nem végleg – hogy egy kicsit a magyar zenetörténethez kapcsolódjak -, Pestre utazott, hogy részt vegyen édesapja, Liszt Ferenc “Szent Erzsébet legendája” című művének előadásán a Vigadóban.
Schnorr halála is hozzájárult az operát övező legendák kialakulásához még annak ellenére is, hogy Wagner életében mindösszesen hét különböző színpadon szerepelt ez az alkotás, és ezzel a Trisztán és Izolda a legkevesebbszer előadott Wagner-operává vált. Legalábbis a szerző életében. Annak ellenére, hogy a Trisztán és Izoldát soha nem játszották annyiszor, mint a Tannhäusert, vagy a Lohengrint, Wagner említett operája azon művei közé tartozik, amelyek mind a zenetörténetre, mind pedig az irodalom- és kultúrtörténetre komoly hatást tettek. “Minden művészetek Opus metaphysicuma” ez a mű, mondta róla Nietzsche.

Válasz

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s