A koncerttermi köhögésről

koncertköhögésArról, hogy hogyan viselkedjünk a koncertteremben írtam már, sőt abban a posztban megemlékeztem a köhögőkről is. Most viszont olyan tanulmányt sodort elém a szél, mely teljes egészében a koncerttermi köhögésről szól. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek a témának ekkora az irodalma, s hogy a zenészeket a krónikus “horákolás” jobban zavarja, mint az, amikor valaki tételszünetben tapsol. És nem csak a klasszikus zenét játszókról van itt szó, hiszen a dolgozat szerint 2006-ban Keith Jarrett egyszerűen abbahagyta a koncertjét, ugyanis a nagyérdemű nem hagyta abba a köhögést. Az írásművet alaposan elemezni nem volt időm, nem tudtam azt sem ellenőrizni, hogy a hivatkozások helyesek-e (néhány link mögött nincs tartalom), minden esetre érdemes néhány megállapításával közelebbről is megismerkedni.

“Ne köhögjenek, amíg a koncert véget nem ér. Már csak azért se, mert nagyon szeretem ezt a darabot.” Thomas Quasthoff (Alice Tully Hall, 2001. május 24.)

“Egy átlagos koncertlátogató percenként 0.025-ször köhög.”- írja Andreas Wagener. Azért magamban elképzelem a számlálóbiztosokat, akiket hidegen hagy pld. Mozart zenéje, és egyszerűen csak köhögéseket számolnak. Nem is hiszem, hogy általában véve a közönség tagjai végigköhögnék az adott darabot, inkább úgy érzem, csak az első adandó alkalommal állnak neki. Legutóbb a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karácsonyi koncertjén Haydn Esz-dúr trombitaversenyének első tétele után kezdtek köhögni meglepően sokan. Érdekes az is, hogy az említett biztosok (nem tudom, valójában tényleg készült-e reprezentatív felmérés) nemcsak a köhögés gyakoriságára figyeltek, hanem arra is, ki hányszor tüsszög, vagy éppen csuklik előadás alatt. Nos, hamar kiderült, e két utóbbira a lehető legritkábban kerül sor.

“Vagy önök hagyják abba a köhögést, vagy én hagyom abba a játékot.” Alfred Brendel

Alfred Brendel – minden koncertetszétköhögő mumusa – egyszer Hamburgban abbahagyta a játékot, és megkérte a közönséget, hogy legyenek kedvesek nyugodtabban köhögni. Lássanak csudát, a nagyérdemű ettől kezdve egyáltalán nem köhögött. Még mielőtt azt gondolnák, elég csupán szólni és a köhögés abbamarad, érdemes felidézni Brendel kölni esetét, amikor annyira kiakadt a hallgatók udvariatlan krákogásától, hogy megírta a “Kölni köhögők” című versét.
“Érdemes azt is megfigyelni, így Andreas Wagener, hogy a zenekari tagok (gyakran több mint 100 muzsikus ül a színpadon), vagy az énekkar alig köhög előadás közben, pedig a profi énekesek torka és tüdeje sokkal érzékenyebben reagál, mint az átlagemberé.” Nemcsak a puszta légúti betegség okozhat köhögést, hanem az is ingerelhet, ha szomszédunk, sortársunk kezd köhögni.

“A közönség azért köhög, mert unja magát.” Colin Davis

A fenti idézetet sokan emlegetik a tanításban, mondván, csak annak a koncertjén kezd a közönség köhögni, aki unalmasan vagy rosszul játszik. Biztos, hogy ebben is van valami, ugyanis az előadó valóban képes befolyásolni a közönség viselkedését.

Befejezésül álljon itt Loriot és a Berlini Filharmonikus Zenekar – tipikusan német humorú – Köhögésszimfóniája:

Innocenza papale

XII. Ince pápa
XII. Ince pápa

XII. Ince pápa egy hosszú, korrupt és velejéig romlott időszak után igyekezett rendet tenni Rómában. Nem sikerült mindenben tökéleteset alkotnia, mondják róla a történészek, de az biztos, hogy a nepotizmus ellen ő vette fel leghatékonyabban a harcot. Egyszerűségre való törekvése, a szegények melletti kiállása tiszteletreméltó, viszont az is igaz, hogy a fényűzés ellen folytatott küzdelme miatt Róma világi zeneéletének fejlődése megtorpant. A 17. század végére már virágzott a római operajátszás, a színpadon számos kasztrált virtuóz ünnepeltette magát (a pápai tiltás miatt nők nem léphettek fel), a zeneszerzők számára pedig világos volt: az érvényesülésért Rómába kell jönni. A Capranica és a Tordinona Színházat az 1695-96-os karneváli időszakra kibővítették és felújították. A boldogság viszont nem tartott sokáig: az 1692-ben pápává koronázott szigorú egyházfő 1697-ben földig romboltatta az utóbbit, és hamarosan megtiltott mindenféle operajátszást. A siker- és haszonvágyból ide érkezett zeneszerzők továbbálltak. Ilyen mély seb nehezen gyógyul be. Hosszú évtizedeken keresztül hiába fáradoztak az operajátszás talpra állításán: hol a Spanyol Örökösödési Háború, hol árvizek és földrengések, hol pedig az osztrák seregek ellen folytatott küzdelem akadályozta meg a művészeteket kedvelő pápákat a hatékony munkában. Noha 1720 után újra helyreállt a rend, a Città eterna sose hozta be lemaradását: a rajongókat Nápoly és Velence vonzotta inkább.

Miután XIII. Gergely pápa a 16. században végrehajtotta a naptárreformot, Európában többé-kevésbé ugyanazon a napon kezdődött az Újév. Többé-kevésbé, hiszen többféle hagyomány élt egymás mellett: volt olyan nemzet, amelyik december 25-én, de volt olyan is, amelyik egy héttel később kezdett esküdözni újévi fogadalmain. XII. Ince ebben is rendet tett: uralkodása óta a világ nagy részén az év első napja január 1-je.

Ja, még annyit, hogy XII. Ince volt az utolsó pápa, aki szakállat hordott.

Giustino

justinianusNem találtam sehol magyar nyelvű cselekményt Vivaldi “Il Giustino” című operájához, ezért gyártottam (értsd: fordítottam) egyet olasz és német alapanyagból. (A németre azért volt szükség, mert olaszul gyengén tudok.) Btw ez az opera különösen fontos Vivaldi életművében, ugyanis ez a legjobb római alkotása és tele van híres, egyéb helyekről ismert darabok részleteivel. Ilyen a “Négy évszakból” ismert “Tavasz” concerto első szakasza, mely még a népszerű sorozat megjelenése előtt elhangzott ebben az operában, de ezen kívül a mester legalább húsz jól sikerült áriát “markolt fel” addigi operáiból, és – egy ügyes librettista segítségével – helyezte el azokat a mű különböző részein.

Mivel Rómában játszották először (a bemutató 1724 januárjában vagy februárjában a Teatro Capranicában volt), csak férfiszereplő léphetett színpadra. A mű előadási ideje 4 és fél óra, itt elérhető, vagy december 29-én este a Bartók Rádióban meghallgatható.

A cselekmény:

1. felvonás, 1. kép: a bizánci császár palotájának trónterme, minden esküvői díszben. A nép és az udvar színe előtt Arianna császárnő feleségül megy Anastasióhoz, majd császárrá koronázza őt. Vitaliano körülveszi a várost, és küldöttén, Polidartén keresztül tudatja békefeltételét: Arianna hajoljon meg hatalma előtt. Anastasio haragosan elutasítja, és harcra készül, Arianna pedig elhatározza, hogy férjét titokban a harcmezőre kíséri. 2. kép: a városon kívül egy gyümölcsöskertben. Giustino, miközben kerti munkát végez, harci dicsőségről ábrándozik. Megpihen, majd elalszik. Álmában megjelenik Fortuna, aki arra biztatja, induljon szerencsét próbálni. Giustino felébred, és elhatározza, hogy háborúban szerez nevet magának. Ekkor érkezik lélekszakadva Leocasta, akit egy medve üldöz. Giustino leteríti az állatot. Leocasta megbabonázva nézi az ifjú hőst, és meghívja őt a császári palotába. 3. kép: a fiatal hercegnő, “Flavia”, aki valójában Andronico álruhában, Leocastát kíséri. A lány nem ismeri fel, annak ellenére sem, hogy tudja, Andronico szerelmes belé. Ekkor érkezik meg a csatatérről Anastasio, aki közli az egybegyűltekkel, hogy Ariannát elfogta az ellenség. Leocasta ekkor az ifjú császár figyelmébe ajánlja Giustinót, aki örömmel kíséri harcba uralkodóját. 4. kép: csatatér. Vitaliano összehívja seregét, Bizánc ostromára készülnek. Előtte Arianna szerelméért esdekel, aki büszkén visszautasítja. Vitaliano ezután az asszonyt a kegyetlen Polidarte gondjára bízza.

2. felvonás, 1. kép: erdő a tengerparton. Anastasio és Giustino hajótörést szenvedtek, és a parton keresnek menedéket a közelgő vihar elől. A sziget egyik sziklájához kötözte Polidarte Ariannát, akit éppen egy tengeri szörny készül megtámadni. Amikor közeledne a császárnőhöz, Giustino a szörny elé ugrik, és megöli. Arianna, Anastasio és Giustino Amantio hajójával tovább indul. Rossz érzésektől gyötörve Vitaliano Polidarte vezetésével a szigetre érkezik, hogy kiszabadítsa Ariannát. 2. kép: Leocasta és “Flavia” Giustinóról beszélgetnek. Amikor Leocasta a Flaviának öltözött Andronico előtt dicséri Giustinót, a férfi megpróbálja meggyőzni őt arról, hogy az újdonsült hős csupán egy paraszt. 3. kép: a csata további részében Giustino foglyul ejti Vitalianót. A rosszindulatú Amantio gyanút ébreszt a császárban, hogy Giustino titokban Ariannába szerelmes, és a császárnőt el akarja csábítani. Terve beválik, Anastasio féltékeny lesz. Arianna eközben Vitaliano szemére veti, hogy szerelemre akarta őt kényszeríteni. Vitaliano a megbánás legkisebb jele nélkül vonul börtönbe. Arianna ekkor férjéhez fordul, és kéri, hogy hőstetteiért Giustinót tüntesse ki. Amantio sem rest, figyelmezteti a császárt, hogy ez a biztos jel arra, hogy Arianna és Giustino viszonyt folytat egymással. 4. kép: Andronico egészen az erdő széléig csalja Leocastát, hogy ott megerőszakolja. Hirtelen azonban feltűnik Giustino, és megkötözi a férfit. Leocastával megvallják egymásnak szerelmüket, majd Giustino a börtönbe veti Andronicót.

3. felvonás, 1. kép: Vitaliano és Andronico kiszabadul a börtönből, az előbbi bosszút esküszik. 2. kép: a császári palotában Giustino ajándékot kap hőstetteiért: Arianna Anastasiótól ajándékba kapott gyémánt karkötőjét nyújtja neki. Látja ezt Amantio, aki rohan a hírrel a császárhoz. A császár bosszút esküszik, Giustinót halálra ítéli. A hős könnyek között búcsúzik szerelmétől, Leocastától, aki megígéri, mindent megtesz, hogy kiszabadítsa. Amantio eközben felkelést szít a nép körében, hogy elűzzék Anastasiót, és őt válasszák meg császárnak. 3. kép: a hegyekben. Giustino, akit időközben kiszabadított Leocasta, eltéved menekülés közben, majd elalszik. Vitaliano és Andronico találnak rá, és halállal fenyegetik. Ekkor egy sírból Vitaliano elhunyt apjának mennydörgésszerű hangja hallatszik: Giustino Vitaliano és Andronico testvére, hirdeti, és elmondja, mindketten Giustinónak köszönhetik életüket. A három testvér örömmel öleli át egymást, és elhatározzák, megszabadítják a császárt Amantiótól. 4. kép: Amantio, aki sikerrel hajtotta végre tervezett puccsát, császári ruhában áll a trónteremben, Arianna és Anastasio láncra verve várják sorsukat. Trombiták és üstdobok hangja hallatszik: Giustino, Vitaliano és Andronico érkezik, lefegyverzik Amantiót, Ariannát és Andronicót pedig kiszabadítják. A császár Giustinót társuralkodóvá nevezi ki, Arianna és Anastasio egymás karjába borulnak. 5. kép: Fama istennő temploma. Mindenki Giustinót ünnepli, kinevezése és Leocastával kötött házassága alkalmából.

Magnificat

Leonardo da Vinci: L'Annunciazione
Leonardo da Vinci: L’Annunciazione

A teológiai főiskolán Mária hálaénekéről írt emlékezetes dolgozatomnak (szerencsére csak hárman emlékszünk rá), egy gimnáziumi kórusélménynek és elsősorban Bachnak köszönhető, hogy szívesen hallgatok “Magnificat” című darabokat. A romantika által negligált műfaj történetének néhány epizódja következik.

A Magnificat a vesperás (értsd: vecsernye), azaz az esti zsolozsma végén énekelt bibliai szövegű ének. A textus Lukács evangéliumából származik (Lk 1, 46-55). A liturgiában betöltött szerepéről először Szent Benedek regulájában esik szó, ami a 6. század első feléből származik.

Íme a szöveg magyarul:

Mária így szólt: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas, és Szent az ő neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a gazdagokat üres kézzel küldte el. Gondjába vette szolgáját, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak örökre megígért.”

Az első Magnificat-emlékek természetesen egyszólamúak, legfeljebb a megelőző antifónák tonusaihoz igazodnak és a gregorián dialektusai szerint változnak. A többszólamúság kialakulását és megszilárdulását követően a mise állandó részei után a leggyakrabban megzenésített keresztény egyházi szöveg. Mind a katolikus, mind a korai protestáns liturgiában főként vasárnaponként és ünnepnapokon hangzott el többszólamú formában. A feldolgozások “hangnemei” pedig alkalmazkodtak a Magnificatot megelőző és záró antifónák “hangnemeihez”. A műfaj népszerűségét jól mutatja, hogy Du Fay 5, Victoria 18, Palestrina több mint 30, Lassus pedig nagyjából 100 Magnificatot komponált. Míg a 15. században a műfajnak inkább háromszólamú változatai léteztek, addig a 16. században többnyire négyszólamú megzenésítést választottak a szerzők. Érdekes lehet még, hogy a reneszánsz idején a Magnificat szövegéhez általában versről versre írtak zenét, s csak ritkán fordult elő, hogy a textus egy nagyszabású kórusmű alapjául szolgáljon. Az alternatim gyakorlat is érvényesülhetett így: az egyik verset egy, míg a másikat több szólamban énekelték.

1600 után a zeneszerzők szabadjára engedték fantáziájukat, ugyanis a Magnificat szövege képekben igen gazdag. Nem fukarkodtak tehát az olyan szavak zenei megfestésével, mint az ‘exultavit’ (ujjong), ‘humilitatem’ (alázatosságát), ‘timentibus’ (istenfélő), ‘dispersit’ (szétszórta), ‘deposuit’ (letaszította) ‘exaltavit’ (felemelte) és így tovább. Vitán felül áll, hogy a korai barokk legfontosabb Magnificat kompozíciói Monteverdi 1610-es Vesperásában hallhatók (a hangzó változatok közül ezt ajánlom). Az első grandiózus, míg a második egyszerű formájú. Monteverdi mellett még Schütz ide vonatkozó darabját is érdemes felidézni. A barokk kor előrehaladtával a Magnificat versei is különféle zenei köntöst kaptak: áriák, kórusok, hangszeres szakaszok váltották egymást, azaz a műfaj számokra oszlott. Ez a gyakorlat jellemzi Händel és Bach műveit is.

Bach saját Magnificatját Lipcsében írta 1723 Karácsonyára. 12 számból áll, noha az “Omnes generationes” csupán két szó a versből, mégis akár önálló kórusrésznek is tekinthető. Ettől függetlenül – összehasonlítva Bach más szakrális kompozícióival – az áriák itt sokkal rövidebbek. A szerzői kéziratban szerepel még négy karácsonyi darab: “Vom Himmel hoch” (rövid mű a címet adó korál dallamára), “Freut euch und jubiliert”, “Gloria in excelsis Deo” és “Virga Jesse”. Minden valószínűség szerint a korabeli lutheránus gyakorlatnak megfelelően a darab bizonyos szakaszai elé illesztve hangzottak el ezek a részletek is. A későbbi, ma már gyakrabban játszott D-dúr változatból ezek a részletek már kimaradtak.

Manapság egyre többször hallható C. Ph. E. Bach 1749-es Magnificatja (1749), mely több szempontból is hasonlít az idősebb Bach már említett művére. Szinte teljesen eltűnik mindenfajta szófestés Mozart 1780-as Magnificatjából, mely a Vesperae solennes de Confessore KV 339 befejezésekor hallható. A szöveg a forma alárendeltje. Legalábbis nagyobbrészt, hiszen vannak olyan helyek is, amelyek még Mozartnál is “megkapják” zenei megfelelőjüket (lásd és halld: ‘et misericordia’, ‘humiles’, ‘esurientes’ és ‘dimisit inanes’). Nem mondható, hogy a barokk után a Magnificat népszerű műfaj lett volna, de még ha elő is fordul néhány ilyen témájú kompozíció, a romantika jelentős zeneszerzői nem szenteltek figyelmet neki. A műfaj reneszánszát a 20. század hozta meg: főként a II. Világháború után fordultak e rég elfelejtett műfaj felé a zeneszerzők; a sok-sok Magnificat közül érdemes kiemelni Alan Hovhaness (1958), Lennox Berkeley (1968) Krzysztof Penderecki (1974) és Arvo Pärt (1989) kompozícióját. (Az írás a Grove Online-on Ruth Steiner, Keith Falconer, Winfried Kirsch és Roger Bullivant által jegyzett Magnificat-szócikk gondolatmenetét követi.)

A ráadásról

"Lisztománia" Theodor Hosemann színezett rézmetszete
“Lisztománia” Theodor Hosemann színezett rézmetszete

Hányszor belebuktam abba, hogy egy szólista ráadását a rádióban úgy konferáltam, hogy “xy ráadásul eljátszotta ezt és ezt a darabot”! Ma, miután újra ezt mondtam, elhatároztam, utánanézek, honnan is ered a ráadás intézménye.

(Az angolok által használt “encore” francia szó, és azt jelenti, “újra”, a franciák viszont nem ezt, hanem a “bis”-t (kétszer) mondják, míg az amerikai hallgatóság inkább bravózik.)

1712 februárjában a Spectator újságírója megfigyelte, hogy “a férfiak, ha egyik-másik dal különösen tetszett nekik, így kiáltanak fel: encore, vagy altro volto, ezzel pedig az előadót arra biztatják, énekelje el újra a darabot.” Nemcsak hangversenyeken, hanem operaelőadásokon is gyakran ismételtették meg a tetszetős szakaszokat. Mai füllel, szemmel, talán kicsit kiábrándító, de mindent újráztak: virtuóz áriát, szerelmi vallomást, tragikus hangvételű szakaszt, de arra is volt példa, hogy az énekesnőnek azután kellett megismételnie utolsó áriáját, hogy szerepe szerint annak befejeztével meghalt. Alexander Pope éppen ezt a jelenséget figurázta ki, amikor azt írta:

“Ha horkol az énekes, vagy ugyanazt fújja,
az ember lánya ásít, de ordít, hogy újra!”

Charles Burney írja le, hogy Haydn 92., 95. és 96. szimfóniáinak londoni előadásán a lassú tételeket mindig megismételtették, amire “eddig nem volt példa egyik országban sem.”

Mozart “Figaro házassága” című operájának első bécsi előadása pedig oly nagy sikert aratott, hogy számos részletet megismételtetett a közönség. Az uralkodónak közbe is kellett avatkozni: ettől fogva csak az áriákat szabadott újra előadni.

Wagner és Toscanini is ellenzett minden ráadást; mondjuk nehezen is tudom elképzelni, hogy a Trisztán és Izolda, vagy a Parsifal egy-egy részletét újráztassa a közönség.

Vannak azonban olyan intézmények, amelyekben egyáltalán nem örülnek az ismétlésnek. Ilyen például a New York-i Metropolitan Operaház, amelyben közel 100 évig kifejezetten tiltották a ráadást, egy-egy ária megismétlését. Ez a szigorú “törvény” 2008-ig élt, amikor Juan Diego Flórez engedélyt kapott a ráadásra.

Koncerteken többnyire a meglepetéskeltés a művész célja, de gyakran találkozunk egyszerű ismétléssel. Emlékszem arra az előadásra, amelyen Bartók 3. zongoraversenyét Solti György vezényelte a Kongresszusi Központban, a szólista pedig Schiff András volt. Schiff nemes egyszerűséggel Bach C-dúr kétszólamú invencióját játszotta ráadásként. Élt a meglepetés erejével. Ahogyan szólóestjein is: volt, hogy teljes Beethoven-szonátát játszott a hivatalos műsoron túl.

Arra is van példa, hogy egy tervezett ráadás elmaradt: Esa-Pekka Salonen 1997. augusztus 31-én vezényelt a BBC Promson Londonban, a Royal Albert Hallban. Aznap reggel mindenkit sokkolt a hír, Diana walesi hercegné autóbalesetben elhunyt. Akkoriban Nicholas Kenyon felelt a Proms koncertjeiért, és először úgy nyilatkozott, az esti hangversenyt lemondják. Nem sokkal később viszont mégis úgy döntött, megtartják az eseményt. Felhívta Salonent, és megkérdezte: “tervezett bármilyen ráadást is?” Salonen keserűen nevetett, “igen, a Cirkusz-polkát.” Mondanom sem kell, hogy ezt elhagyták. De a hangversenyt némileg átszabott műsorral megtartották; Elgar “Enigma-variációinak” “Nimród” tételével kezdődött a koncert, az angol zeneszerző egyik leghíresebb darabját hallotta a döbbenetből még fel sem ocsúdott angol publikum.

A ráadás műfaja (ráadásul) azóta önálló életet kezdett élni. Egész sok “Encore” CD-t találtam különféle hangszerekre. Az egyik legjobb ezek közül Hilary Hahné (Grammy-díjat is kapott érte). Ajánlom a szólisták figyelmébe.

Rendkívül nehéz megtalálni az ízléses ráadásdarabot. Sok hegedűs és zongorista (hogy a többiekről ne is beszéljek) egyszerűen csak “lazít” az előző versenymű keltette szellemi szorításon, és olyan borzalmakat játszik, mint Sarasate ide vonatkozó darabjai, vagy a Carmen dallamaira írt Horowitz-féle csörömpölés. És legyünk őszinték: vannak olyan alkotások, amelyek után egyszerűen nem illik ráadást adni. Akkor sem, ha az előadó nagyon-nagyon vágyik rá.