Az öreg ginyó és a Kossuth-díj

Molnár Antal (1890-1983)
Molnár Antal (1890-1983)

Egyszer-egyszer rendet rakok az íróasztalomon. Előnye, hogy előkerülnek régen elveszettnek hitt papírok, hátránya, hogy utána nem találok semmit. Viszont most felbukkant egy 1969-es, Fodor Lajos zenekritikusnak címzett névtelen levél arról, miért is érdemtelen Molnár Antal a Kossuth-díjra*?! Mivel én is gyakran kapok névtelen üzenetet, és mivel úgy gondolom az ilyen feljelentőleveleken többnyire csak nevetni érdemes, begépeltem a szövegét. Itt van, tessék!

Igen tisztelt elvtársam!

Tekintettel arra, hogy befolyásos körökkel érintkezem, és a kérdés, amiről szólni óhajtok, kényes természetű: kérem, ne vegye rossz néven, ha névtelen maradok. Azt hiszem, az Ön publicisztikai tolla alkalmas rá, hogy kellő módon és kellő időben beavatkozzék abba az ügybe, amelynek lényegéről alábbiakban fogok beszámolni.

Nevetségesnek tartom ugyanis, hogy csak azért, mivel valaki eléri a 80 esztendős életkort, nyilvános ünneplésben részesüljön, ha arra egyébként nem tette magát érdemessé. Molnár Antal, nyugalmazott zeneakadémiai tanár, Szabolcsi Bence jó barátja az illető. Ez a barátság tette lehetővé, hogy M. A. kitüntetésekben részesüljön. Tudva lévő ugyanis, hogy a zenei kitüntetéseket néhány évtized óta Szabolcsi ellenjegyzésével adják ki. Kossuth-díjra jogosító, állítólagos érdeme az lett volna (Szabolcsi szerint), hogy már igen korán felismerte Bartók jelentőségét és a nagy mesternek az 1910-es évek óta lett propagátora. Erre én a következőket mondom:

Abban nincsen semmiféle riszkatúra, ha valaki egy forradalmi új irány mellé áll. Mert tegyük föl, hogy nem válik be a “lelkesség”, és a kipécézett művész hamarosan levitézlik; akkor még csak “bocsánat, tévedtem”-et sem kell mondani, mert mindenki megfeledkezik róla. Az ilyesmi tehát olyan szerencsejáték, amelyen csak nyerni lehet. Nem érdem! Az, hogy Bartók valóban bevált, világhírű lett, egyáltalán nem M. A. érdeme, csak “mázlija”. Ezért nem jár Kossuth-díj!

Állítják, hogy M. A. könyvei jelentősek. Ezt kereken tagadom. Növendéke voltam — mint sok más száz — a Főiskolán, közelről ismerem tehát az egyéniségét. Kellemes, joviális ember, az órái mulatságosak voltak, mert szeretett viccelni. De semmiféle jelentőséget nem tudtam fölfedezni rajta. A könyveire az érvényes, amit Lueger mondott a zsidó írókról: “Elolvasnak 10 könyvet és egy tizenegyediket fabrikálnak belőlük.” Szorgalmas volt, sokat olvasott és írt; mi abban a jelentőség?!

Összeköttetéseim révén tudomásomra jutott, hogy M. A. igyekszik “lefújni” a közeledő ünneplést. Korára, betegességére stb. hivatkozik, ilyen címen óhajtaná “megakadályozni”, hogy fetírozzák. Hát ez, kérem szeretettel, egyszerű ravaszság. Ez az öreg ginyó ilyen módon akar újabb érdemre szert tenni: hogy szerénynek, visszahúzódónak is lássék, de persze annak ellenére is megkapja azt, ami nálunk a magas kerek számnak kijár. Hát ezt a számítását kellene valahogyan keresztülhúzni! Teljesedjék a “kívánsága”: ne ünnepeljék!

Csupán egy vonalon tudom szívből elismerni M. A. tevékenységét. De erről kevés szó esik, kevesen tudnak róla. Mint a régi Zeneművész Szakszervezet vezetője, az 1945-ös igazolások vezetésében vállalt szerepe, az 1956-os ellenforradalom utáni igazoló bizottságban vállalt elnöki szereplése a Főiskolán, és már régebben is, az 1919-es kommünben viselt tisztségei, utána a főiskolai tanári sztrájkban bevált vezető szerepe, stb. mind azt mutatja, hogy M. A. egy életen át mindig igazi szocialistaként viselkedett. Ez szép, de nem jár érte ünnepélés, mert kötelesség. Egyébként is nem egyéni erény őnála a szocialista magatartás. M. A. Frankel Leónak első ízi unokaöccse, könnyű volt hát neki onnan, az onklitól átvenni ezeket a tulajdonságokat.

Csak ennyit óhajtottam elmondani, abban a reményben, hogy tisztelt elvtársam segítségére lesz az elfogulatlan társadalomnak és meg fogja akadályozni — amennyire azt publicisztikai eszközökkel lehetséges — a fenyegető túlzást. Az olyan túlzott eljárás, amikor közepes egyénekből mesterségesen fújnak föl “kiválósággá” egyeseket, erkölcsileg is megbosszulja magát, de árt az államkasszának is.

Kitűnő tisztelettel [egy] régi zenebarát.

*Felmerül a kérdés, hogy az 1957-ben Kossuth-díjjal már egyszer kitüntetett Molnár Antalt – ezek szerint – újra felterjesztették volna a díjra, de méltatlannak találták?

Válasz

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s