Arról, hogy hogyan viselkedjünk a koncertteremben írtam már, sőt abban a posztban megemlékeztem a köhögőkről is. Most viszont olyan tanulmányt sodort elém a szél, mely teljes egészében a koncerttermi köhögésről szól. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek a témának ekkora az irodalma, s hogy a zenészeket a krónikus “horákolás” jobban zavarja, mint az, amikor valaki tételszünetben tapsol. És nem csak a klasszikus zenét játszókról van itt szó, hiszen a dolgozat szerint 2006-ban Keith Jarrett egyszerűen abbahagyta a koncertjét, ugyanis a nagyérdemű nem hagyta abba a köhögést. Az írásművet alaposan elemezni nem volt időm, nem tudtam azt sem ellenőrizni, hogy a hivatkozások helyesek-e (néhány link mögött nincs tartalom), minden esetre érdemes néhány megállapításával közelebbről is megismerkedni.
“Ne köhögjenek, amíg a koncert véget nem ér. Már csak azért se, mert nagyon szeretem ezt a darabot.” Thomas Quasthoff (Alice Tully Hall, 2001. május 24.)
“Egy átlagos koncertlátogató percenként 0.025-ször köhög.”- írja Andreas Wagener. Azért magamban elképzelem a számlálóbiztosokat, akiket hidegen hagy pld. Mozart zenéje, és egyszerűen csak köhögéseket számolnak. Nem is hiszem, hogy általában véve a közönség tagjai végigköhögnék az adott darabot, inkább úgy érzem, csak az első adandó alkalommal állnak neki. Legutóbb a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karácsonyi koncertjén Haydn Esz-dúr trombitaversenyének első tétele után kezdtek köhögni meglepően sokan. Érdekes az is, hogy az említett biztosok (nem tudom, valójában tényleg készült-e reprezentatív felmérés) nemcsak a köhögés gyakoriságára figyeltek, hanem arra is, ki hányszor tüsszög, vagy éppen csuklik előadás alatt. Nos, hamar kiderült, e két utóbbira a lehető legritkábban kerül sor.
“Vagy önök hagyják abba a köhögést, vagy én hagyom abba a játékot.” Alfred Brendel
Alfred Brendel – minden koncertetszétköhögő mumusa – egyszer Hamburgban abbahagyta a játékot, és megkérte a közönséget, hogy legyenek kedvesek nyugodtabban köhögni. Lássanak csudát, a nagyérdemű ettől kezdve egyáltalán nem köhögött. Még mielőtt azt gondolnák, elég csupán szólni és a köhögés abbamarad, érdemes felidézni Brendel kölni esetét, amikor annyira kiakadt a hallgatók udvariatlan krákogásától, hogy megírta a “Kölni köhögők” című versét.
“Érdemes azt is megfigyelni, így Andreas Wagener, hogy a zenekari tagok (gyakran több mint 100 muzsikus ül a színpadon), vagy az énekkar alig köhög előadás közben, pedig a profi énekesek torka és tüdeje sokkal érzékenyebben reagál, mint az átlagemberé.” Nemcsak a puszta légúti betegség okozhat köhögést, hanem az is ingerelhet, ha szomszédunk, sortársunk kezd köhögni.
“A közönség azért köhög, mert unja magát.” Colin Davis
A fenti idézetet sokan emlegetik a tanításban, mondván, csak annak a koncertjén kezd a közönség köhögni, aki unalmasan vagy rosszul játszik. Biztos, hogy ebben is van valami, ugyanis az előadó valóban képes befolyásolni a közönség viselkedését.
Befejezésül álljon itt Loriot és a Berlini Filharmonikus Zenekar – tipikusan német humorú – Köhögésszimfóniája:
http://www.youtube.com/watch?v=1C8b3paSp3Y
