A ráadásról

Hányszor belebuktam abba, hogy egy szólista ráadását a rádióban úgy konferáltam, hogy “xy ráadásul eljátszotta ezt és ezt a darabot”! Ma, miután újra ezt mondtam, elhatároztam, utánanézek, honnan is ered a ráadás intézménye.
(Az angolok által használt “encore” francia szó, és azt jelenti, “újra”, a franciák viszont nem ezt, hanem a “bis”-t (kétszer) mondják, míg az amerikai hallgatóság inkább bravózik.)
1712 februárjában a Spectator újságírója megfigyelte, hogy “a férfiak, ha egyik-másik dal különösen tetszett nekik, így kiáltanak fel: encore, vagy altro volto, ezzel pedig az előadót arra biztatják, énekelje el újra a darabot.” Nemcsak hangversenyeken, hanem operaelőadásokon is gyakran ismételtették meg a tetszetős szakaszokat. Mai füllel, szemmel, talán kicsit kiábrándító, de mindent újráztak: virtuóz áriát, szerelmi vallomást, tragikus hangvételű szakaszt, de arra is volt példa, hogy az énekesnőnek azután kellett megismételnie utolsó áriáját, hogy szerepe szerint annak befejeztével meghalt. Alexander Pope éppen ezt a jelenséget figurázta ki, amikor azt írta:

“Ha horkol az énekes, vagy ugyanazt fújja,
az ember lánya ásít, de ordít, hogy újra!”

Charles Burney írja le, hogy Haydn 92., 95. és 96. szimfóniáinak londoni előadásán a lassú tételeket mindig megismételtették, amire “eddig nem volt példa egyik országban sem.”
Mozart “Figaro házassága” című operájának első bécsi előadása pedig oly nagy sikert aratott, hogy számos részletet megismételtetett a közönség. Az uralkodónak közbe is kellett avatkozni: ettől fogva csak az áriákat szabadott újra előadni.
Wagner és Toscanini is ellenzett minden ráadást; mondjuk nehezen is tudom elképzelni, hogy a Trisztán és Izolda, vagy a Parsifal egy-egy részletét újráztassa a közönség.
Vannak azonban olyan intézmények, amelyekben egyáltalán nem örülnek az ismétlésnek. Ilyen például a New York-i Metropolitan Operaház, amelyben közel 100 évig kifejezetten tiltották a ráadást, egy-egy ária megismétlését. Ez a szigorú “törvény” 2008-ig élt, amikor Juan Diego Flórez engedélyt kapott a ráadásra.
Koncerteken többnyire a meglepetéskeltés a művész célja, de gyakran találkozunk egyszerű ismétléssel. Emlékszem arra az előadásra, amelyen Bartók 3. zongoraversenyét Solti György vezényelte a Kongresszusi Központban, a szólista pedig Schiff András volt. Schiff nemes egyszerűséggel Bach C-dúr kétszólamú invencióját játszotta ráadásként. Élt a meglepetés erejével. Ahogyan szólóestjein is: volt, hogy teljes Beethoven-szonátát játszott a hivatalos műsoron túl.
Arra is van példa, hogy egy tervezett ráadás elmaradt: Esa-Pekka Salonen 1997. augusztus 31-én vezényelt a BBC Promson Londonban, a Royal Albert Hallban. Aznap reggel mindenkit sokkolt a hír, Diana walesi hercegné autóbalesetben elhunyt. Akkoriban Nicholas Kenyon felelt a Proms koncertjeiért, és először úgy nyilatkozott, az esti hangversenyt lemondják. Nem sokkal később viszont mégis úgy döntött, megtartják az eseményt. Felhívta Salonent, és megkérdezte: “tervezett bármilyen ráadást is?” Salonen keserűen nevetett, “igen, a Cirkusz-polkát.” Mondanom sem kell, hogy ezt elhagyták. De a hangversenyt némileg átszabott műsorral megtartották; Elgar “Enigma-variációinak” “Nimród” tételével kezdődött a koncert, az angol zeneszerző egyik leghíresebb darabját hallotta a döbbenetből még fel sem ocsúdott angol publikum.
A ráadás műfaja (ráadásul) azóta önálló életet kezdett élni. Egész sok “Encore” CD-t találtam különféle hangszerekre. Az egyik legjobb ezek közül Hilary Hahné (Grammy-díjat is kapott érte). Ajánlom a szólisták figyelmébe.
Rendkívül nehéz megtalálni az ízléses ráadásdarabot. Sok hegedűs és zongorista (hogy a többiekről ne is beszéljek) egyszerűen csak “lazít” az előző versenymű keltette szellemi szorításon, és olyan borzalmakat játszik, mint Sarasate ide vonatkozó darabjai, vagy a Carmen dallamaira írt Horowitz-féle csörömpölés. És legyünk őszinték: vannak olyan alkotások, amelyek után egyszerűen nem illik ráadást adni. Akkor sem, ha az előadó nagyon-nagyon vágyik rá.