Szeptember első napján, amíg mások az iskolakezdéssel vannak elfoglalva, Kismartonba indultam egy találkozóra. Az egyik kedves ismerősöm figyelmeztetett, ne Hegyeshalom felé menjek, mert óriási dugó van a határ előtt, inkább válasszak csendesebb átkelőhelyet. Nem szeretek késni, ezért korán elindultam, viszont hamar rájöttem, hogy bőven van még időm kitérni Eszterháza felé, már csak azért is, mert kíváncsi voltam, mennyi időbe telt Haydnéknak megtenni a két kastély közötti utat. Amikor júliusban itt voltam, az M85-ös autóút már majdnem kész volt, úgyhogy most szerettem volna lemérni azt is, a kényelmes tempóban 2 óra 10 perces Budapest-Eszterháza táv vajon mennyivel rövidebb. Pechemre a majdnem kész sztráda még most is csak majdnem kész, egy láthatólag láthatósági mellényben kószáló, a körforgalom egyik lehajtóját őrző úriember azt mondta, szeptember 12-én nyitják csak meg a forgalom előtt. Az időtartam tehát nem változott, 2 óra 10 perc vezetés után megérkeztem Eszterházára. Ha jól emlékszem, egy osztálykirándulást leszámítva csak akkor jártam erre, amikor dolgoznom kellett. A kávézóba nyitás előtt érkeztem (10-kor nyitnak), sajnos a kávéjuk továbbra is kritikán aluli, bár a felszolgálás bájos.
Esterházy (Fényes) Miklós és kísérete, beleértve Haydnt is, nyáron időztek Eszterházán. Hogy mikor indultak vissza Kismartonba, nem tudom pontosan, nyilván az időjárástől is függött (nem mintha ott más klíma lett volna). Carpani (alias Stendhal) így ír erről, és az induláshoz, pontosabban a nem induláshoz kapcsolódó szimfónia születéséről:
„Esterházy Miklós herceg nyáron Eszterházán, új kastélyában tartózkodott. Mivel abban az időben a kastély még nem készült el teljes egészében, az udvarhoz tartozó sok embernek nem jutott elég férőhely. Éppen ezért a virtuózoknak [azaz a muzsikusoknak] hat hónapra le kellett mondani feleségeik társaságáról. Mindannyian fiatal életteli férfiak voltak, akik szenvedélyesen sóvárogtak az utolsó hónap, az utolsó nap és óra után, és a kastélyt szerelmes sóhajuk töltötte be. „Akkoriban fiatal voltam és vidám, ebből fakadóan nem jobb a többieknél” – mondta később Haydn nevetve. [Amikor a herceg] két hónappal meghosszabbította az ott-tartózkodását, a tüzes férjek kétségbeestek. Rohantak Haydnhoz, és könyörögtek neki, tegyen valamit! […] De hogyan is fogjon hozzá? Írjon a hercegnek kérvényt a zenekari tagok nevében? Ez nevetség tárgyává tenné. Több ehhez hasonló megoldáson gondolkodott, de nem talált rá a helyesre. Az átlagember ilyenkor valami ostobaságot tesz, a tehetséges azonban más utat választ. Haydn múzsájához menekült és egy egészen újszerű, szimfóniának is nevezett szextettet írt. Egyik rákövetkező estén lepték meg vele Miklós herceget. Egy szenvedélyről szóló zenei rész tüzében az egyik szólamnak vége szakad: a játékos zaj nélkül összehajtja kottáját, fogja hangszerét, eloltja gyertyáját és kimegy. Nem sokkal ezután véget ér egy másik, a játékos úgy tesz, mint az előző és kisétál. Ezután jön a harmadik és a negyedik; mindnyájan eloltják gyertyáikat és hangszerrel a kézben elhagyják helyüket. A zenekar elsötétül, a herceg és a jelenlévők csodálkozva hallgatnak. Ekkor az utolsó előtti is, maga Haydn is eloltja a gyertyát, fogja a szólamát és kimegy. Csak egy hegedűs marad. A darab véget ért, az utolsó gyertya sem égett már, és Tomasini is kiment. A herceg ekkor felállt és így szólt: „ha önök mind mennek, akkor mi sem maradunk.” Majd kiment a várakozó zenészekhez és nevetve ezt mondta: „Haydn, megértettem, az urak holnap utazhatnak.” Az úgynevezett Búcsú-szimfónia után Miklós herceg nagyobb tisztelettel volt Haydn iránt.”
