Extrém sport

“Tájékoztatjuk utasainkat, hogy pályakarbantartás miatt Kiskunfélegyháza és Szeged-Rókus állomás között pótlóbuszok közlekednek” – hallom a kalauz jegyvizsgáló kicsit remegő hangját a hangszóróból. Biztos izgul. Megértem, hiszen a Budapest-Szeged vasútvonal egy ideje az érdeklődés középpontjában van. Késésekről, kényelmetlenségekről, pusztában vándorlásról, elégtelen tájékoztatásról szólnak a cikkek. Úgy készülök, életem egyik legkalandosabb utazása következik.

Időben érkezem a Nyugatiba, eszem egy omlettes bagelt a BITE-ban. Minden úgy történik, ahogy békeidőben. A szezámmag roppanására jut eszembe, hogy lemondjam a holnap reggeli időpontot a fogorvosnál. Amikor előjegyeztek, még nem tudtam, hogy a mai szegedi előadás után nem tudok majd visszavonatozni. A késői járatot sehol nem találtam. Úgyhogy a Tisza partján töltöm az estét (nem, nem a szabad ég alatt), vissza a reggeli vonat, pontosabban busz és vonat hoz. A Napfény IC soha nem volt ennyire üres. Szerintem az emberek nagyrésze annyira odavan a pótlóbuszozástól és az eddigi malőröktől, hogy inkább lemondanak a vonatozásról. Pedig működik a légkondicionálás, csend és nyugalom honol, még a végén elalszom.

Átszállás a pótlóbuszra. Vészjósló hangon, minden szótagot hangsúlyozva olvassa föl a kalauz jegyvizsgáló a kiskunhalasi le- és felszállással kapcsolatos információkat. “KÉ-SZÜL-JE-NEK-A-LE-SZÁL-LÁS-RA!”, úgy, mintha legalábbis a Holdon landolnánk.

Tíz perc, ennyi telik el leszállás és az elindulás közt. A buszon is kellemes a levegő, kevésbé tágas, de kényelmes. Ráadásul stabil 5G-támogatással írhatok.

Ha nem szólna a sofőr rádiója, azt hihetném, meditációs gyakorlaton veszek részt. Egyenletesen búg a motor, még a zötyögés ritmusában is fölfedezhető némi rend. Érzem, lassan lecsuklik a fejem. Fordulatokra, elviselhetetlen hőségre, kiabálásra, dulakodásra számítottam, de sehol semmi. Még jó, hogy hoztam magammal boszorkányos könyvet!

Noch dazu az írtnál három perccel korábban érkezünk. Csak én vagyok ilyen mázlista, vagy… 👋