Goethével Rómában
A Google Maps már nem kínál föl lehetőséget a lovaskocsival való utazás megtervezéséhez, így a biciklis változat mellett döntöttem, hogy megtudjam, nagyjából mennyi időre volt szüksége Felix Mendelssohn Bartholdynak (a továbbiakban Félix), hogy 1830 őszén Firenzéből Rómába érjen. A kerékpárút tizenhét óra, ez ad némi támpontot.
Siettek, ráadásul többnyire éjszaka utaztak. Utazásukat lassította, hogy a postakocsit katonák kísérték, ezen Félix mérgelődött is egy sort:
„A Firenzétől idáig tartó utazás nem volt túl vonzó. Siena bizonyára szép, de éjszaka haladtunk át rajta. Bosszantott, hogy miért kell egy menetrend szerint közlekedő postakocsinak katonai kíséret, amit ráadásul éjszaka megkettőznek. Úgy tűnt, szükség volt rá, mert a kocsis fizetett érte.”
Nagyjából negyven évvel Félix utazása előtt Goethe másik utat választott, Assisi felé tett kitérőt, Sienába csak a visszaúton jutott el. Azért is szeretnék erre itt utalni, mert Félix Goethe Utazás Itáliában című útirajzát választotta bédekkernek.
„Otthoni kedves elfoglaltságaim egyike, hogy most először olvasom Goethe „Itáliai utazását”, és meg kell állapítsam, nagyon örültem, hogy ugyanazon a napon érkeztem Rómába, mint ő. Hogy ő is a Quirinalisra megy, és ott meghallgatja a halotti misét. Hogy ő is mennyire türelmetlen volt már Firenzében és Bolognában. Hogy mennyire megnyugodott itt, és ahogyan ő fogalmazott, szolid érzés lett úrrá rajta. Hiszen mindent, amit ő leírt, ugyanúgy éltem át, és ez boldoggá tesz.”
Félixnek külön örömöt jelentett, hogy Goethe is rajongott Tizianóért. Ahogyan ő is órákat ült Velencében egy Tiziano-festmény előtt, úgy Goethe is lelkesedéssel írt egy római alkotásáról:
„Még nagyobb ámulat fogott el Tizián egy képe előtt. Ragyogóbb mindannál, amit eddig láttam tőle. Hogy valóban ez-e a legszebb, vagy csak az én fölfogóképességem lett fejlettebb, nem tudnám megmondani. Tekintélyes püspöki alakot ábrázol, óriási, hímzéstől és trébelt aranyfiguráktól merev miseruhában. Baljában súlyos pásztorbot; elragadtatottan tekint a magasba, jobbjában könyvet tart, melyből mintha csak az imént szállta volna meg az isteni sugallat. Mögötte szépséges szűz, pálmaággal a kezében kedves érdeklődéssel néz a nyitott könyvbe. Jobbján viszont komoly aggastyán, közvetlenül a könyv közelében áll, de úgy látszik, ügyet sem vet rá; kezében kulccsal, ő mintha a saját belső sugallatára figyelne. Ezzel a csoporttal szemközt szép alakú ifjú, meztelenül, megkötözve, nyilakkal megsebezve, csöndes megadással néz maga elé. […] Az ember azt mondja magában: mindennek kétségkívül valami régi, szent hagyomány az alapja, azért fonódhatnak ezek a különféle, össze nem illő alakok oly jelentőségteljes, művészi egységbe. Nem tudakolja a dolog miértjét és hogyanját, elfogadja úgy, amint van, és csodálattal szemléli a fölbecsülhetetlen remeket.”
A teljes írást a Jelenkor folyóirat online portálján, ide kattintva olvashatja.
