Bősze Ádám

Félix Itáliában – 15. rész

Egész nap nem csináltam semmit

Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) római tartózkodása kulturális érdeklődésének kielégítése mellett alkalmas volt vagy alkalmas lett volna arra, hogy jó tempóban dolgozzon. Ennek ellenére nem úgy tűnik, hogy a fiatalembernek ez ügyben ne lett volna lelkiismeret-furdalása, még akkor sem, ha leveleiben majdnem minden esetben azt írta, hogy szorgalmas, hogy a délelőtt a munkáé, stb. Ráadásul bizonyos műveket meg is ígért ennek-annak. Azt már eddig is lehetett tudni, hogy Félix szívesen belelovalta magát egy-egy darab megírásába, amiből aztán nem lett semmi. Nővérének, Fannynak az esküvőjére fölajánlott egy orgonadarabot, amit végül magának a boldog arának kellett megkomponálnia a szertartás előtti napon, húgát, Rebeckát pedig „gyógyulási muzsikával” kecsegtette, csak végre érjen véget a karanténja, amibe a kanyaró miatt kényszerült. Ez sem készült el. És nem feltétlenül azért, mert Félix lusta lett volna, inkább azért, mert egyrészt könnyen föllelkesült, másrészt pedig mivel financiális szempontból soha nem volt rákényszerítve a zeneszerzésre, nem sajátította el az iparszerű komponálást. Furcsa kifejezés ez egy művészi tevékenységgel kapcsolatban, mégis néhány kortársától egyáltalán nem volt idegen. Tudható, hogy Félixéknél, ebben a jómódú bankárfamíliában mindenre volt pénz, még akkor is, ha a családfő, Abraham Mendelssohn kifejezetten tiltotta gyermekeinek a pazarlást. De Félix, ha a 19. század első felének tipikus muzsikuspályáját futotta volna be, ilyen hosszú képzési útra például aligha indulhatott volna. Ne felejtsük, huszonegy éves volt ekkor. Liszt Ferenc ilyen idősen ismerkedett meg Marie d’Agoult-val, aki azért is szeretett bele, mert a fiatal virtuóz akkorra már Párizs egyik legnagyobb sztárjává nőtte ki magát. A Félixszel egyidős Robert Schumann ennyi idősen hozta meg azt a sorsfordító döntését, hogy fölhagy a jogi tanulmányokkal, és legyen bármennyire is göröngyös az oda vezető út, de zongoraművészi céljait szeretné megvalósítani. Liszt a kétgyerekes Marie mellett döntött, óriási botrányt okozva ezzel, Schumann pedig a muzsikát választotta, és kezdte meg tanulmányait Friedrich Wiecknél, nem tudva, hogy ez a viszony nem csupán örömökkel jár majd (tanárának lánya, Clara Wieck lesz későbbi felesége), hanem tragédiával is, hiszen a veszett gyakorlás és kézedzés miatt lebénult két ujja, aminek következtében a zongoraművészi karrierjéről is le kellett mondania. Félixnek más sors jutott, a komponálási, pénzkeresési kényszer nem szorította.

Az itáliai utazást természetesen az édesapja finanszírozta, vele szigorú elszámolásban volt. Azt a pénzt is, amelyet a zeneműveiért kapott ebben az időben, Abraham számlájára kérte átutalni, hogy ennyivel is hozzájáruljon az utazás költségeihez. Tudta, hogy jó sora van, édesapja szavára nagyon is adott, és azon volt, hogy meghálálja a szülői jóságot. Viszont Abraham születésnapjára (december 10.) is csupán ígéretet küldött: „Az ajándékod, úgy tervezem, az lesz, hogy holnap [sic!] befejezem a magányos szigethez írt régi nyitányomat, és odaírom alá, hogy dec. 11., majd kezembe veszem a füzetet, és az olyan lesz, mintha át is nyújtottam volna.

A teljes írást a Jelenkor folyóirat online portálján, ide kattintva olvashatja.