„Túlságosan szereti a halottakat” – Félix és Hektor találkozása
A zenetörténet nagy találkozásainak egyike, melynek során Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) és Hector Berlioz (a továbbiakban Hektor) Rómában megismerkedik egymással. A hatás óriási, még akkor is, ha természetük, a zeneszerzéshez való hozzáállásuk gyökeresen különbözik. A francia komponista a Római Díjnak köszönhette az utazását, Félixét szülei finanszírozták. Édesanyjának, Lea Mendelssohn Bartholdynak írt levelében Félix részletesen leírta Hektorról alkotott véleményét, míg a Fantasztikus szimfónia szerzője emlékirataiban számolt be az eseményekről.
„Most pedig meg kell ismerkednetek Berliozzal és a zenéjével! – kezdte Félix a beszámolót. – Nagyon elszomorít, mert egy valóban képzett, kellemes ember, aki felfoghatatlanul rosszul komponál. Holnapután megint elutazik, visszamegy Párizsba. Úgy tűnik, rettenetesen szerelmes, melynek következtében egy olyan szimfóniát csinált, amelynek a címe: Épisodes de la vie d’un artiste. Amikor előadták, 2000 példányban magyarázatot nyomtattatott hozzá. Eszerint a zeneszerző az első tétel témájával egy olyan bájos fiatal hölgyet ábrázol, aki megragadta a művész figyelmét. A tételben megjelenik a művész haragja, féltékenysége, gyengédsége, könnyei stb. A második tétel egy bál, mely számára teljesen üresnek hat, ugyanis a hölgy nincs jelen. A 3. címe Scène aux Champs, a pásztorok ranz des vaches-t játszanak, a hangszerek a levelek zörgését utánozzák (ez mind benne van a programban), a művész lelkében félelem és remény váltakozik egymással. A harmadik és negyedik tétel közt (így a program) a művész ópiummal megmérgezi magát, de elnézi az adagot, ezért ahelyett, hogy meghalna, rettenetes látomások gyötrik. A 4. tétel tehát egy ilyen látomás, amelyben a művész a saját kivégzésén találja magát, a címe Marche au supplice. Az utolsó, 5. tétel címe Songe d’une nuit du Sabbat, itt a művész táncolni látja a boszorkányokat, közöttük pedig megpillantja kedvesét, majd meghallja a Dies iraet mint fő dallamot, igaz, kiforgatva. A boszorkányok erre táncolnak, enfin la ronde du Sabbat & le dies irae ensemble – ezzel zárul a program. Hogy mennyire undorodom ettől, nem kell elmondanom. Látni, hogy a legszebb ötleteit ennyire tönkreteszi, hogy belőlük félreértett karikatúrákat alkot, fölbosszantja az embert, és ráadásul ez még csak a program. A kivitelezés ennél sokkal nyomorúságosabb, sehol egy szikra, sehol semmi melegség, pusztán üres ostobaságok, hideg szenvedélyesség, amit a legkülönfélébb eszközökkel ér el. 4 üstdob, szivacsos verőkkel játszanak rajtuk, 2 zongora (négykezes), ezek hivatottak a harangot utánozni, 2 hárfa, sok nagydob, 8 különböző hegedű, 2 különböző nagybőgő, melyek a skálákat játsszák, és mindezekkel a dolgokkal (melyekkel semmi bajom, ahol tényleg játszanak) semmit nem mond, az egész száraz és közönyös, puszta röfögés, ordítozás, sivítás összevissza. Ha viszont csak őt nézem, ezt a barátságos, gondolkodó embert, ahogy nyugodtan járja a saját útját, hivatásában egy pillanatig nem kételkedik, attól semmilyen külső hang el nem tántoríthatja, hiszen legbensőbb énjét követi, ahogy éles szemmel, helyesen ismeri föl a dolgokat és alkot róluk véleményt, csupán magával kapcsolatban él a legmélyebb sötétségben, nos, ez kimondhatatlanul borzasztó, és le sem tudom írni, mennyire elfogódott vagyok a látványától, ami miatt tegnapelőtt óta dolgozni sem tudok.”
A teljes írást a Jelenkor folyóirat online portálján, ide kattintva olvashatja.
