Bősze Ádám

Félix Itáliában – 18. rész

A nő hivatásánál nincs nehezebb


Nazarénusok ide, nazarénusok oda, Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban: Félix) nehéz szívvel hagyta el az Örök Várost. Húgának, Rebeckának születésnapjára küldött levelében így kesergett: „Végül nagyon nehezemre esett elbúcsúzni Rómától. Igen nyugodtan, ugyanakkor igen izgatottan éltem ott, sok kedves, jólelkű barátot szereztem, és annyira belaktam magam, hogy az utolsó napok nyugtalansága és a sok szaladgálás miatt a búcsú kétszeresen is fájdalmas volt.” Ráadásul az indulás napján úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Félixnek egy vigasza maradt csupán: régi ismerőseivel, négy angol hölggyel utazhatott Nápolyba. „A legfiatalabb 10 éves volt, a legidősebb 40, viszont a középsők pont megfeleltek. […] Közösen béreltünk egy kocsit Angrisaninál, és remekül éreztük magunkat.”

A Rómából Nápolyba vezető út hasonlóan kellemesen telt. Félix hamar rájött, hogyan is kell bánni a kocsisokkal. Észrevette ugyanis, hogy némi borravalóért cserébe sietősre fogják, viszont, ha a jutalom elmarad, nem strapálják magukat. A trükk bevált: mivel a társaság gyönyörködni szeretett volna a tájban, inkább egy petákkal sem adtak többet a kelleténél. „Albanótól Velletriig Ariccián és Genzanón át mindenféle fákkal benőtt dombon keresztül vezetett az út, hegyre föl, hegyről le, szilfasétányokon át, kolostorok és szentképek mellett. Az egyik oldalon még mindig a színpompás campagna sok-sok hangával, utána a tenger, mely oly szépen csillogott a napfényben, fölötte soha nem látott derült ég, ugyanis vasárnaptól már ragyogó időnk volt. Így értünk Velletribe, ahol először éjszakáztunk. Éppen egyházi ünnep volt, a sajátos, ám gyönyörű arcú hölgyek csoportokban sétáltak fel s alá, a férfiak kabátban az utcán gyülekeztek. A templomot zöld levelekből font folyondárok díszítették, bentről egy nagybőgő és néhány hegedű hangja szűrődött ki, ahogy elsétáltunk előtte. A téren tűzijátékhoz készülődtek, a Nap pedig fényesen és nyugodtan érte el az ég alját, az ezerszínű Pontini-síkság sziklái kirajzolódtak a horizonton, mintha csak másnapi utunk irányát mutatnák.”

A második éjszakát Mola di Gaetában töltötték. Április 11-e volt ekkor, Rebecka születésnapja. „Itt található az a híres balkon, ahonnan, messze a citrom- és narancskerteken túl megpillanthatod a kék tengert, a távolban a Vezúvval és a szigetekkel. Április 11-én történt mindez, mikor is egész nap magamban ünnepeltem, de este már nem tudtam titokban tartani, és elmondtam a hölgyeknek, hogy ma van a születésnapod, mire ők kibökték, hogy ismernek és becsülnek a Flegeljahre és a zöld könyv kapcsán is. Ittunk hát jó sokat az egészségedre. […] Gondoltam rád: légy olyan, amilyen voltál, amikor újra látjuk egymást! Ilyen gondolatokkal a fejemben sétáltam le a tengerig, át a citromkerteken. Már messziről hallottam a tengert, ahogyan a hullámok elérik a partot, miközben lágyan loccsannak. Mennyei éjszaka volt, és a sok ezer dolog közül eszembe jutott Grillparzer néhány sora, amelyeket lehetetlen megzenésíteni, nem véletlen, hogy Fannynak oly gyönyörűen sikerült. De komolyan: először elénekeltem magamban, jó hosszan, hiszen pontosan az a látvány tárult elém, amelyről a dalban szó van, a tenger pedig meghallgatott: fölhagyott a panasszal, és teljesen elcsendesedett.”

A teljes írást a Jelenkor folyóirat online portálján, ide kattintva olvashatja.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük