„A muzsikálás ragyogó eszköz”
„Másnap a Faust kéziratából nekem ajándékozott egy ívet, és ráírta: F.[elix] M.[endelssohn] B.[artholdynak], kedves fiatal barátomnak, a zongorák finoman erőskezű uralkodójának, 1830 boldog májusi napjainak emlékéül. JW v Goethe. Kaptam még ajánlóleveleket ide: Stielerhez, Boisserée-hez, v. Martius úrhoz és feleségéhez” – írta Félix a családjának Münchenből. Goethe fejedelmi ajándéka, valamint az együtt töltött időszak komoly hatással volt rá, viszont Weimar vagy éppen a költő udvartartásának emberi eleganciája után egészen más közegbe került. „München szép város, és teljesen alkalmas arra, hogy minden festő és mérnök megtalálja itt a számítását. A zenésznek erre nincs módja, a zene mellékes. A hangversenyeken szinte csak dilettáns játszik és énekel, akiket – még akkor is, ha tőlük csupán rettenetes üvöltésre futotta – a közönség megtapsol. Csúcson van a dilettantizmus. Három koncertet hallottam, és csupán egy jó művet. Az opera színvonala a béka feneke alatt. Csupa jelentéktelen művet játszanak. Egyházi zenét sem hallottam jót; viszont rosszat igen. München egy szemszögből irigylésre méltó: kivételesen szépek az épületek, és még a nagyszerű beruházásokról nem is beszéltem. Tíz éven belül lehet, hogy München lesz a világ legszebb rezidenciája; de zene nélkül!” Ezt a lesújtó véleményt Otto Nicolai, A windsori víg nők című opera zeneszerzője, a Bécsi Filharmonikus Zenekar megalapítója írta nem sokkal azután, hogy Félix megérkezett volna Münchenbe.
Félix két hónapot töltött Münchenben, az innen küldött több mint húsz levelében gyakran szapulta az itt élők zenei ízlését. Egykori tanárának, Carl Friedrich Zelternek így panaszkodott: „Még a legjobb zongoristák sem tudják itt, hogy Mozart és Haydn zongoradarabokat is írtak. Beethoven nevét csak hallomásból ismerik. Kalkbrenner, Field, Hummel – az ő zenéjüket tartják klasszikusnak vagy művelt muzsikának. Napirenden Hünten, Herz, Chaulieu – Isten tudja, hogy emlékszik-e Ön ezekre a nevekre.” Henri Herz[4] különösen bosszantotta, öncélúnak tartotta a műveiben megjelenő virtuozitást, és az embert sem kedvelte: „egy életre elegem van belőle!” – fakadt ki a családjának írt levelében. Félix, aki korábban Berlinben már megismerkedett Herzcel, amikor megtudta, hogy a virtuóz Münchenben él, fölkereste. A legnagyobb megdöbbenésére Herz első kérdése az volt, hogy Félix még csinosnak találja-e. Amikor pedig hősünk a megdöbbenéstől köpni-nyelni nem tudott, Herz legyintett csupán, és szomorúan nyugtázta, hogy ezek szerint megcsúnyult. „Üres, gonosz és ostoba” – summázta véleményét Félix a müncheniek egyik kedvencéről.
A teljes írást a Jelenkor folyóirat online portálján, ide kattintva olvashatja.
