Bősze Ádám

Félix Itáliában – 9. rész

Ez Itália!

Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban Félix) rövid, többnyire kellemetlen élményekkel telt grazi megálló után végre Velence felé vette az irányt. Akik olvasták az előző részeket, tudják, hogy Félix 1830. május 13-án indult útnak, első Velencéből az otthoniaknak küldött levelén pedig október 10-i keltezés olvasható.

„Öreg kocsisom már kora hajnalban fölpakolt, 4-kor pedig lovainkkal eltűntünk a sötétségben. Legkedvesebb Apám! A kétnapos úton százszor is eszembe jutottál. A körmödet rágtad volna idegességedben, és talán még a kocsist sem kímélted volna. Minden egyes lejtőn lépésben haladt lefelé, állandóan fékezett, és a legkisebb emelkedőn is csigalépésben kapaszkodott föl. […] Minden más jármű megelőzött minket, még az is, amelyik elé kutyát vagy szamarat kötöttek. […] Röviden: úgy érkeztem meg Klagenfurtba, mint akit teljesen összetörtek. Viszont, amikor ott megkérdeztem, mikor indul kocsi Velencébe, azt válaszolták, hogy egy óra múlva, így összeszedtem magam, hiszen volt még egy szabad helyük a számomra.”

Mielőtt még Félixszel együtt belovagolnék Velencébe („A vízen járó ló esete Felix Mendelssohn Bartholdyval” – szép kép, nem?), hadd tegyek föl egy kérdést: vajon tényleg a város zenei élete, zenetörténete és kultúrája vonzotta Félixet? A válasz egyértelmű nem, hiszen Velence zenei virágkora rég a múlté. És ez nem 1830-as jelenség. 60 évvel korábban, a zenei útinaplóiról híres Charles Burney még csak arról panaszkodott, hogy senki nem beszél a velencei muzsikáról:

„Bizonyára egyetlen festmény, szobor vagy figyelemre méltó épület sem akad, amelyet ne írtak volna már le, és fölirat sem, amelyről ne készült volna már másolat, miközben a konzervatóriumokról vagy zeneiskolákról, operákról vagy oratóriumokról alig esik szó. És noha minden könyvesbolt és könyvtár tele van a festészetről és más művészetekről szóló történetekkel, ahogy a leghíresebb művészek életrajzaival, a zenéről és a zene­művészekről még csak említést sem tesznek.”

1816-ban Ludwig Spohr, a híres hegedűs-zeneszerző járt itt, majd az önéletrajzában írt kellemetlen velencei emlékeiről:

„Azon a napon, amelyen én is ott tartózkodtam, Krommer egy ősrégi szimfóniáját csinálták [sic], utána Andreas Romberg Esz-dúr [szimfóniája] következett. Végezetül engem kértek meg arra, hogy vezényeljem el a D-dúrt Beethoventől, amit nem utasíthattam vissza. De meg is lett a büntetésem; itt teljesen más tempókhoz szoktak, és fogalmuk sem volt arról, hogy a zenében a hangos és a halk játékon belül is vannak nüánsznyi különbségek. Mindenki dolgozott, tiszta erőből húzták és fújták, annyira, hogy a fülem egész éjszaka fájt ettől a pokoli lármától.”

A teljes írást a Jelenkor folyóirat online portálján, ide kattintva olvashatja.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük