Szóval lelkesítő ez a miskolci lét. A tegnapi gramofonbemutató elején nyolcan voltunk, négyen az előadói, négyen a befogadói oldalról. Előtte néhány perccel pedig még egy látogató sem volt. Girolamo Deraco épp azt mondta, fújjuk le az egészet, oszt menjünk haza. Pedig csak annyi “baj” volt, hogy az Operafesztivál egyik kísérőrendezvénye (utcatánc talán) késéssel ért véget, így a gramfonos projekt iránt érdeklődő emberek nem értek időben a Nemzeti Színházhoz (Miskolc). A végén már vagy harmincan hallgatták a gyűjtő, Giuseppe Nicolò lemezeit. És aztán jött a “Candide”, Bernstein optimizmust sugárzó operettje. 1956 októberében írta, amikor még mi is optimisták voltunk. Helyszín a Nyári Színház. Az ügyelőpultnál a Pforzheimi Színház technikusai mondogatják egymásnak, hogy “teltház” van, és hogy vajon hányan lehetnek. Nos, nagyjából négyszáz fő jött össze. És tényleg “teltház” volt. Hétfőn este 9-kor! Nem tudom, ki mit csinál itt Miskolcon, de le a kalappal előtte, hogy sorozatban ennyi, akárhonnan is nézzük, 20. századi, vagy éppen kortárs operát bemutató előadásnak ennyi embert meg tud nyerni.
Van persze hagyományos program is. Kísérő. Így mondják. Elmentem például a Simándy vándorkiállításra a Nyári Színház szomszédságában álló Színészmúzeumba. Ez az az évfordulós tárlat, amely már szerte az országban látható volt, és amely most Miskolcra érkezett. Vándornak vándor, de kiállításnak aligha mondható, hiszen egy darab eredeti emléktárgy sincs kiállítva. Néhány roll-up hirdeti a tenor életútját, pár B-kategóriás kreatív ötlet továbbítaná a tényleg páratlanul gazdag örökség üzeneteit. Az egyetlen autentikusnak tűnő tárgy az énekes Bánk bán-jelmeze, de az is csak egy “utángyártott” darab. Ha valakinek megvan otthon a “Bánk bán elmondja” című könyv, elég, ha azt lapozgatja, ezért nem kell Miskolcra jönni. Viszont a kortárs operákért, vagy a mai I Musici di Roma-koncertért már igen.
