A papírboríték hátoldalán ez a szöveg olvasható:
“Megálltunk a lakásom alatt az utcán. Egymásra néztünk, és megöleltem. – Akkor holnap találkozunk – mondtam. – Igen – bólintott. – Jó éjt! Az ajtón belépve megálltam, és egy másodperc múlva újra kimentem, még egyszer látni akartam. Egyedül sétált lefelé a dombról. Szerelmes voltam belé. Akkor meg mi a fene fájt annyira?”
Én ezt az idézetet ragadtam volna ki a könyvből:
“- Kóstold meg a szószt – mondta Geir. – Nagyon finom! – A szószt megtarthatod magadnak – feleltem. – Egyébként hányra kell odaérned? – Hétre. Fél nyolckor kezdődik. – Akkor még egy csomó időnk van.”
A banalitás dicsérete. Mégis szinte falva olvastam Knausgård könyvét.
