Püspökladány visszahúz

Nem terveztem a visszaútról írni, de a helyzet úgy hozza, hogy mégiscsak kell.

A tegnapi, Kolozsvárra vezető úton már gyanakodtam, hogy Püspökladány a MÁV Bermuda-háromszögének egyik csúcsa, hiszen hosszú-hosszú várakozás után az Istennek sem akartunk elindulni, mintha valami láthatatlan erő tartott volna minket az állomáson. Ma viszont a gyanú bizonyossággá vált. Ez történt: Kolozsvárról Budapest felé menetrend szerint megálltunk Püspökladányban. Vártunk. Hosszan. Majd lendületet vettünk. Haladtunk nagyjából ötven métert, majd ismét megtorpantunk. Vártunk. Nem keveset. Nekilódultunk. Pontosabban: nekifogtunk a lódulásnak. Már-már elhagytuk az állomást (🥳🥳🥳), amikor újra megálltunk. Vártunk. És most figyeljenek: hirtelen tolatni kezdtünk. Vissza az állomásra. Lassan, komótosan. Déjà vu: a bourekas ízét éreztem a számban. Befutottunk Püspökladányba. Két nap alatt harmadszor. A kalauz jegyvizsgáló a peronon. Leszálltam, nyújtózkodtam, majd odamentem hozzá, megkérdeztem, mi történt. Láthatóan irritáltam, foghegyről válaszolt: “semmi különös”. “De miért tolattunk vissza?” – tettem föl az újabb “piszkálódó” kérdést. “Miért, miért, a két nagybányai kocsiért.” – válaszolta. A szemében láttam, nem velem szeretné tölteni a szentestét. Én meg, mint aki a nagybányai vasúti kocsik menetrendjével tökéletesen tisztában vagyok, bólintottam, és visszasiettem a fülkébe, nehogy bosszúból megbüntessen, leszállítson a vonatról, hogy aztán végleg eltűnjek a föld színéről. Püspökladányban.