A zeneirodalom remekművei az emberiség, helyesebben az ember végtelen, illetőleg véges kérdéseivel foglalkoznak. A zenei remekművek, legtöbbször teljesen akaratlanul, olyan mélységeket tárnak föl, amelyek szavakban, vagy bármi más zártabb és korlátoltabb módon, alig fejezhetők ki. Mert nevök nincs, mert megfejtésük titok, akár az emberiség, akár az ember számára.
Tehát a kifejezés, amely megközelíti a végtelen, illetőleg véges kérdések lényegét, maga is csak ilyen lehet: végtelen és véges között álló. Vagyis: zene.
Bach az emberiség, Beethoven az ember zeneköltője volt. Bach műveiben a nagy mindenség, Beethoven műveiben az egyén tükröződik. Wagner merészebbre törekedett: lehetőleg mind a kettőt egyesítve akarta adni műveiben. Tanuljon belőle az emberiség, de lássa meg benne önmagát az ember is, találja meg a végtelen kérdések titkos mélységeit a kereső, de véges emberi lényét is elégítse azért ki.
A »végtelen dallam«, amiről Wagner beszél, a »zenedráma« fogalma, amit Wagner határozott meg, az »énekbeszéd«, aminek Wagner adott súlyt, végül az »összművészetek műve«, amihez Wagnernek volt csak bátorsága: újítás, kísérlet, akarat arra felé, hogy ívelő hidat verjen a két part között. A végtelennek keretet keresett, a végesnek ködbevesző távlatot adott. Műveiben az elemek, a földalatti és földfeletti erők, a végzet ellen küzdő kemény emberi harcok, a végzetet szolgáló sötét indulatok csapnak össze, fodrozódva, habot verve, zúgva, hullámot hullámra tornyosítva, mint a mérhetetlen hatalmú tenger hol vad, hol szelíd játéka.
A zeneirodalom legsúlyosabb köteteinek Wagner a szerzője. Övé a mult század pálmája, mert utat vágott a következő zenei század számára, mert merész álmát a »jövő zenéjé«-ről igazolta a huszadik század. Akinek pedig a jövő ad igazat, az erősebb a halálnál, az halhatatlan. (1926)
