Valószínűtlennek tűnik, hogy ma este az ország nyugati csücskében lépek majd színpadra, amíg most reggel még a “szemben lévő” oldalon, a sárospataki vasútállomáson állok. Először Szerencsig kell eljutnom, ott pedig elérnem a Tokaj IC-t, amellyel tegnap utaztam. Néhány helybélivel beszélek, felhívják a figyelmemet, hogy az a járat “ide” jól jön, “oda” viszont sokat késhet. Ahogy arról már előzőleg írtam, a Tokaj IC Budapest Nyugati pályaudvarról indul, és úgy ér a Keletibe, hogy közben bejárja a Cegléd-Szolnok-Debrecen-Nyíregyháza-Tokaj-Szerencs-Miskolc távot. Mávos berkekben “köricce” a neve, mert hogy IC és “körbe” jár. Ugye. No, ezt kell elcsípnem Szerencsen a sárospataki személlyel, ami távolról sem elegáns, de halad.
A folyamatosan zörgő biciklitartók olyan hangulatot keltenek, mint amilyen egy kínzókamrában lehet, de a hőmérséklet kellemes, és amúgy sem lóg senki a kampókon. Még.
Gyönyörű ez a vidék! Még a koszos ablakokon keresztül is. Olyanok a dombok oldalán végigfutó szőlősorok, minha egy művészi hajlamú óriás húzta volna őket a körmével egymás mellé. Határozottan, mégis lágyan futnak egymás mellett. (Félek, a tájleírásban még van hová fejlődnöm.)
Szerencsen majdnem megzavar az ellenkező irányba közlekedő Tokaj IC. Megérkezik ugyanis egy a Nyugatiba tartó járat a Keletiből. Majdnem fölszállok rá. Szerencsére az applikációs jegyen látszik a járatszám, így az állomás kijelzőjén lévő információk között ki tudok igazodni. És néhány perccel később befut az igazi.
Miskolc-Tiszain mintha kicserélődne az utazóközönség. Igaz, eddig nem volt teltház, de mindenki leszáll. Aztán jönnek az újak. Kicsit hangosabbak, de viselhető. A vasúti utazás egyik hátránya, hogy alkalmazkodni kell a zajokhoz és a szagokhoz. Nehezen tudom elfogadni, miért kell nekem is élvezni a vagdaltas zsömle, vagy a gulyáskrém illatát, de ennél is jobban zavar, ha valaki kihangosítva telefonál, netán fülhallgató nélkül filmet néz.
Szerencsére mások többnyire türelmetlenebbek, és hamarabb rendre utasítják a hangoskodót, igaz, olyat még nem láttam, hogy valaki az ételszag miatt ment volna oda fölháborodva valakihez. Mit is mondhatna? Hogy “halkítsd le a szagod”, vagy hogy “kihajítalak a kolbászodnál fogva”? 😂
Az utastársak között akadnak mókásak, olyanok, akik érzik a közönség jelenlétét, és mindent kicsit harsányabban csinálnak: lelkesen kommentálják, mit látnak az ablakból, a szokottnál erősebb hangon telefonálnak, színházi gesztusokkal magyaráznak. És persze vannak a zsörtölődők. A szerencsi vonaton például nem működik az egyik ajtó. A jegyvizsgáló szól, mégpedig udvariasan: “ne haragudjanak, az ajtó nem jó.” Mire az egyik utas: “mi jó a MÁV-on?” És attól kezdve meg nem szűnik panaszkodni. 🤬
Ja, és még egy: azt hiszem, Eddie Izzardnak igaza van, és létezik egy olyan részlege a vasúttársaságnak, amelyiknek az a feladata, hogy minden kocsiba juttasson síró kisbabát. 🤱
A büfében vannak régi utasellátós édességek, a csokirolón gondolkozom, de a tegnapi kiadós vacsora után érzett lelkiismeret-furdalás miatt inkább lemondok róla. Elég lesz egy kávé, ami után méginkább vágyom a rolóra. A legaljasabb finomságok a rolók (csokis, sajtos): isteniek, de elég egyet megenni, máris öt kilóval többnek érzem magam. Amíg ezt írom, gyorsan összeszedünk negyedóra késést. 😳 Mintha a MÁV azt üzenné: “ugyan, Ádám, ha a feszített tempó miatt aggódnál, mi biztosítunk neked plusz időt a rolóra.” Ördögi. 😈
10:54-kor fut be a vonat a Keletibe. A negyedórás késést nem sikerült ledolgozni. Sőt. 😢 Viszont nekem most nem sietős, van időm hazamenni. A másfél ezer kilométeres vonatút mai szakaszának második részéről a következő posztban számolok be. 👋
