Tegnap este kezdődött. Azzal, hogy a postaládában egy közjegyzői küldemény érkezéséről találtam értesítést. A magamfajta halandó az ilyen iratoktól azért retteg, mert ezekben aztán egy csöpp kedvesség sincs. A szöveg mindig valami végérvényesről, megmásíthatatlanról, visszavonhatatlanról szól. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint az a kissrác, aki rossz fát tett a tűzre, amire az apja az asztalra csap, és a fogai között azt sziszegi, “nincs több vita, így lesz és kész!” (Félreértés ne essék, az én apámnál kedvesebb embert nem hordott a hátán a Föld, de a szomszédasszonnyal mégse lett volna ennyire drámai az analógia.) Mi dolgom közjegyzővel? Sehogy nem jutott eszembe, miről lehet szó, ami persze csak fokozta az izgalmamat. Reggel az első dolgom lett volna elmenni a levélért, de nálunk a posta csak 9-kor nyit. Igazuk is van, hová az a fene nagy sietség?! Úgyhogy kényelmesen megreggeliztem, majd elsétáltam a hivatalba, és sikeresen átvettem a levelet, amelyben többek között ez állt:
“A közjegyzőhelyettes felhívja Bősze Ádám Tamás x ügyben érdekeltet, hogy a felmerült problémák tisztázása érdekében vegye fel a kapcsolatot a közjegyzői irodával. […] Ez ellen a végzés ellen fellebbezésnek helye nincs.”
Ahelyett, hogy felhívtak volna telefonon, üzentek volna Messengeren, Whatsappon, Viberen, Signalon, Instagramon, végzést hoztak, hogy ugyan hívjam már fel őket! Itt az ideje elkezdeni a zarándoklatot.
Pannonhalmára kényelmesebb lenne autóval utazni, de lesülne a képemről a bőr, ha egy “zarándoklat” témájú fesztiválra légkondicionált magánjárművel érkeznék. (Higgyék el, a modoros fogalmazás egyik hajtóereje a szóismétléstől való rettegés. “Légkodicionált magánjármű”…, pfff.) Választom a vonatot és a buszt. Győrött szállok át. Erre tíz percem jut. És mivel Liszt Ferenc késik (szegény Liszt, biztos nem örül, hogy neve hallatán a késés jut sok embernek az eszébe), újra érzem azt az eleinte kellemes bizsergést, mely aztán az út végére általában dermedt rémületté válik: mi van, ha nem érem el a pannonhalmi buszt? “Na, de, Ádám, hát ide diákok járnak, biztos több járat is van!” – nyugtatom magamat. Sikerrel. Emlékszem, az esztergomi ferences gimnáziumba és kollégiumba az Engels ( ma Erzsébet) térről indult a busz, majdnem háztól házig vitt. Savanyú olajszag járta át a levegőt, az üléseket és az utasokat. Ettől eltekintve semmiféle kellemetlen élményem nem maradt a diákkori buszozásokról. Szerintem azok a járatok még csak nem is késtek. De az is lehet, hogy a nosztalgia mindent megszépítő fátyola borul rá a több, mint negyven évvel ezelőtti valóságra.
Az EC-n működik a légkondi, a kalauz jegyvizsgáló szépen és folyékonyan beszél angolul, úgyhogy még annak ellenére is kellemes az út, hogy fülkés kocsiban kapok helyet. Teltház van. Ha a fülem nem csal, egy izraeli és egy indiai pár utazik velünk magyarokkal, akik szintén ketten vagyunk. Igaz, nem párok, legföljebb utastársak.
Már a múltkor is szerettem volna háborogni a gyenge mobilnet miatt. A Budapest-Győr viszonylat állapota e tekintetben siralmas. Alig hagyjuk el Kelenföldet, megszűnik a kapcsolat a civilizációval. Tatabányáig kell utazni a következő stabil 5G-ért. Apropó Tatabánya, a Vértes Agorájában szeptember 25-én lesz legközelebb előadás! Az “Álkulcs a zenéhez” című muzikokriminalisztikai sorozatból a Haydn koponyájának elrablásáról szóló epizódot élheti át a közönség.
A Liszt EC tizenhárom percet késik. A pannonhalmi busz nem várja meg, de még ha a sofőr lett is volna olyan szíves, és némi spéttel indult volna, akkor is lemaradtam volna, ugyanis nem a távolsági, hanem a helyi buszjáratok állomásán keresem a járatot elkeseredetten. Egy babakocsiját tologató anyuka szán meg, gondolom, föltűnik neki a negyven fokban sötét öltönyben, nyakkendőben egyik kocsiállástól a másikig rohangászó elmeháborodott, és mutatja meg, merre is tanálom (így!) a távolsági buszokat. (Ha Győrött leszállnak a vonatról, akkor az aluljáróban ne a belváros felé induljanak!)
12:10 helyett 13:10-kor indulunk busszal Pannonhalmára. Így, hogy bőven hagytam időt az utazásra, a bizsergés megszűnik, a dermedt rémület a múlté.
Az autóbusz-vezető kedvesen fölvilágosít, hogy ez a járat nem az a járat. Azaz, ugyan Pannonhalmára megy, de “csak” a takarékszövetkezetig. Onnan a főapátság még jó tizenöt perc séta. Van olyan busz persze, aminek ott a megállója, de az egy órával később indul. Mit nekem negyed óra hegymenet, mondom magamnak, végül is zarándoklatra jöttem!
A buszmegállótól végül tizennyolc perc alatt érek az apátsághoz. Nem mondom, hogy életem legkomfortosabb túrája, de fölérek a csúcsra.
