Yoloma

arcoflifeRemélem, csak pénzért. Mármint hogy csak azért vállalta Yo-Yo Ma a hangzatos “Songs from the Arc of Life” című lemez elkészítését. Előttem van, amint a Sony lemezkiadásért felelős igazgatója egy elegáns étterembe hívja vacsorázni a világ legismertebb gordonkaművészét, felírja egy cetlire az összeget, amit a szalvéta alá csúsztat, majd udvarias “elnézésedet-kérem-egy-pillanat-múlva-itt-vagyok” exkuzálással elsiet a toalettre. Yo-Yo Ma, akinek nyilván nem ez volt az első ehhez hasonló felkérése, a szalvéta alá néz és elégedetten megtöröli a száját. Amikor pedig az igazgató visszatér, csak annyit mond neki: “De a Hattyút, azt, ugye nem kell?” Erre az igazgató kiveszi a cetlit, áthúzza az összeget, elnézést kért, feláll, elmegy etc. Yo-Yo Ma tehát eljátszotta a következő darabokat is tartalmazó lemez anyagát:

  • Bach-Gounod: Ave Maria
  • Brahms: Bölcsődal
  • Fauré: Pillangó
  • Elgar: Szerelmi üdvözlet
  • Kreisler: La Gitana
  • Csajkovszkij: Szentimentális keringő
  • Schubert: Ave Maria

és

  • Saint-Saens: Hattyú

Talán csak egy olyan előadás van, amelyet szívesen hallgatok majd újra és újra, Messiaen “Louange à l’Éternité de Jésus” című, Jézus örökkévaló dicséretét éneklő zenemű. Talán csak ez.

Német klasszikusok

deutscheklassiker

Appkritika. Valójában nem is recenziót szeretnék én erről az applikációról, hiszen számomra egy alkalmazás messze marad a művészi produktumtól, legfeljebb információs értéke lehet. (Nem játszom sem gépen, sem telefonon.) Nagyon hálás vagyok viszont, ha egy ilyen program megkönnyíti az életemet (idő-, pénzbeosztás, munkatervezés etc.), és elvétve annak is örülök, ha egyik-másik igényes szórakozásra is alkalmat teremt. Most például egy darabig lesz mit olvasnom, hiszen a Bajor Állami Könyvtár (ismertebb nevén Bayerische Staatsbibliothek) gyűjteményéből 30 klasszikus német irodalmi mű első kiadása válik elérhetővé a Deutsche Klassiker in Erstausgaben című ingyenes applikáció segítségével. Aki nem szereti a nyomtatott gót betűket, választhatja az “E-Book” megjelenítést, itt modern átiratban szerepelnek a darabok, aki pedig az eredeti mellett maradna, annak az “Original”, azaz az eredeti írásképet ajánlom, de van lehetőség az ún. “Hybrid” olvasatra is (az első kiadás nyomtatott sorai fölött mai típusokkal jelenik meg a “fordított” szöveg). Az eredeti textusok mellett háttér-információk is elérhetők, a szövegek jegyzetelhetők, könyvjelzők használata engedélyezett. És akinek még ez sem elég, az menjen vissza az időben, és töltse le a “Famous Books – Treausres of the Bavarian State Library” appot, mely szintén a Bajor Állami Könyvtár terméke. Mindkettő ingyenes (alkalmazáson belüli vásárlás nélkül). Hátránya viszont, hogy 2016 elejéig csupán Apple-terméken élvezhető.

Az ördög elszabadult. Nem.

A lemez borítójaA gitáros John Williams több mint tíz éve jelentette meg az “El Diablo Suelto” című lemezét, amelyen venezuelai szerzők gitárművei szerepelnek. A cím annyit tesz, “Az elszabadult ördög”, és azt sugallja, az előadó, vagy valamelyik zeneszerző olyan, de olyan zenét játszik / írt, ami a láncait lerázó Belzebubra emlékeztet. Nos, ilyen élményre ne várjanak!. John Williams sose volt az az elszabadult-ördög-típus, inkább egy brit (ausztrál) gitáros szépfiú, akinek technikáját illett dicsérni. Ettől függetlenül hangulatos összeállítás született, amely bármely vacsoránkat kísérheti a (messzi) háttérből. Szerencsére nem flamenco, hanem venezuelai népzenén alapuló, az európai komolyzenei ízléstől távol eső darabokat hallhat az, akinek már tényleg csak ez hiányzik. A címadó dal itt hallható.

A vastagbőrű kézikönyv

nadasdyNádasdy Ádámmal egyszer találkoztam személyesen, amikor az egyik televízió (talán a belvárosi kábeltévé lehetett, nem emlékszem pontosan) számára készítettünk egy kisfilmet, amely egy antikvárium szépirodalom-polca előtt játszódik, ahol beszélgetünk az ott található kötetekről. A ‘beszélgetés’ persze ebben az értelemben kissé túlzás, hiszen szerencsére ő beszélt; élvezetesen, érdekesen és nyomdakészen. A másik élményem vele kapcsolatban egy meleg barátomtól származik, aki elmondta Nádasdyról, hogy meleg. Az ‘elmondta’ persze ebben az értelemben kissé túlzás, hiszen csupán megemlítette, és szaladt is tovább az ő gondolatmenetével, mely Nádasdy dicséréséről szólt. Szóval ez a két testközeli élményem van róla: írásait, személyiségét szeretem, gondolkodását példaadónak tartom.
Tegnap az Allee Libri üzletében vagy negyed óráig nem sikerült megfejtenem, mit is jelent a 2+1 akció (folyamatosan a “kettőt fizet, egyet visz” járt a fejemben), de hamar rátaláltam Nádasdy új könyvére, a Mednyánszky-festmény részletével “díszített” borítékú “A vastagbőrű mimóza” címűre. (Mindig van egy könyv, ami a kezemhez ragad; hiába járok egy óra után az államig pakolt stósszal a kezemben, és teszem vissza a helyére a mégsem kellőket, szóval mindig van egy-kettő, amelyikhez ragaszkodom, azt vissza nem adom. A válogatott 6-7 könyvből végül csak az említett maradt fenn a rostán. Még Szvoren Edináról is lemondtam, de majd visszamegyek.) Megvettem még a könyvesblog, (vagy mi a címe?) újságot – személyes indíttatásból -, elolvastam benne Rostás Eni magát könnyen adó és informatív és szórakoztató és kedves interjóját [sic!] Nádasdyval, és annak rendje, módja szerint hazamentem aludni.
Nádasdy Ádám könyve csak látszólag cikkgyűjtemény. Műfaji meghatározásként jobbnak tartanám a “vademecum” megjelölést. Gyere velem! – ennyit tesz a vade mecum, és olyan kézikönyvre, kiadványra utal, amelyiknek mindig ott kell lenni az ember keze ügyében. (Amikor még ferences voltam, a testvérekkel készítettünk ilyet “Vademecum franciscanum” címmel: benne “kéznél” volt minden szükséges imádság és ének.) Nádasdy könyve ilyen. Tisztán, érthetően, hitelesen és megkérdőjelezhetetlenül beszél a melegségről akkor is, amikor ezt filmkritikába öltözteti, akkor is amikor a témát egy útibeszámolóban járja körül. Nemes egyszerűséggel ír, lefegyverzően őszinte. Ezek az erényei (hogy nyelvi leleményeiről, makulátlan stílusáról ne is beszéljek) egyre inkább azt az érzést keltették bennem, hogy puszta kompilációnál azért többről van itt szó. Nádasdy (és szerkesztője) kezében ugyanis akarva-akaratlanul úgy formálódott az anyag, hogy belőle nem élvezetes és tanulságos írások láncolata lett, hanem egy iránymutató. Persze nem szeretném ezzel csökkenteni a könyv könyvértékét, csupán azt szeretném jelezni, hogy annál fontosabbról is szó lehet (bár van-e fontosabb egy könyv könyvségénél?). Sőt, megkockáztatom, hogy Nádasdy ezt ki is kérné magának, hiszen ha így gondolkodott volna, rövidebbre fogta volna az ide illesztett cikkek sorát (ebben a tekintetben az utolsó írás elhagyható), kiemelte volna a szövegből az ismétlődéseket (előbújás=coming out etc.), de nem tette, hiszen nem ez volt a célja. Viszont a gyűjteménynek van ilyen üzenete is. Hogy nekem például kézikönyv lesz. Ott lesz az asztalomon. Hogy ha például egyszer “és” helyett “de”-t mondok, ha például a Bartók Rádióban Brittenről és Pears-ről beszélek, és elbizonytalanodom, tudjam, melyik könyvet kell fellapoznom. Még az is lehet, hogy átköttetem: bőrbe, hogy megmaradjon.