A vastagbőrű kézikönyv

nadasdyNádasdy Ádámmal egyszer találkoztam személyesen, amikor az egyik televízió (talán a belvárosi kábeltévé lehetett, nem emlékszem pontosan) számára készítettünk egy kisfilmet, amely egy antikvárium szépirodalom-polca előtt játszódik, ahol beszélgetünk az ott található kötetekről. A ‘beszélgetés’ persze ebben az értelemben kissé túlzás, hiszen szerencsére ő beszélt; élvezetesen, érdekesen és nyomdakészen. A másik élményem vele kapcsolatban egy meleg barátomtól származik, aki elmondta Nádasdyról, hogy meleg. Az ‘elmondta’ persze ebben az értelemben kissé túlzás, hiszen csupán megemlítette, és szaladt is tovább az ő gondolatmenetével, mely Nádasdy dicséréséről szólt. Szóval ez a két testközeli élményem van róla: írásait, személyiségét szeretem, gondolkodását példaadónak tartom.
Tegnap az Allee Libri üzletében vagy negyed óráig nem sikerült megfejtenem, mit is jelent a 2+1 akció (folyamatosan a “kettőt fizet, egyet visz” járt a fejemben), de hamar rátaláltam Nádasdy új könyvére, a Mednyánszky-festmény részletével “díszített” borítékú “A vastagbőrű mimóza” címűre. (Mindig van egy könyv, ami a kezemhez ragad; hiába járok egy óra után az államig pakolt stósszal a kezemben, és teszem vissza a helyére a mégsem kellőket, szóval mindig van egy-kettő, amelyikhez ragaszkodom, azt vissza nem adom. A válogatott 6-7 könyvből végül csak az említett maradt fenn a rostán. Még Szvoren Edináról is lemondtam, de majd visszamegyek.) Megvettem még a könyvesblog, (vagy mi a címe?) újságot – személyes indíttatásból -, elolvastam benne Rostás Eni magát könnyen adó és informatív és szórakoztató és kedves interjóját [sic!] Nádasdyval, és annak rendje, módja szerint hazamentem aludni.
Nádasdy Ádám könyve csak látszólag cikkgyűjtemény. Műfaji meghatározásként jobbnak tartanám a “vademecum” megjelölést. Gyere velem! – ennyit tesz a vade mecum, és olyan kézikönyvre, kiadványra utal, amelyiknek mindig ott kell lenni az ember keze ügyében. (Amikor még ferences voltam, a testvérekkel készítettünk ilyet “Vademecum franciscanum” címmel: benne “kéznél” volt minden szükséges imádság és ének.) Nádasdy könyve ilyen. Tisztán, érthetően, hitelesen és megkérdőjelezhetetlenül beszél a melegségről akkor is, amikor ezt filmkritikába öltözteti, akkor is amikor a témát egy útibeszámolóban járja körül. Nemes egyszerűséggel ír, lefegyverzően őszinte. Ezek az erényei (hogy nyelvi leleményeiről, makulátlan stílusáról ne is beszéljek) egyre inkább azt az érzést keltették bennem, hogy puszta kompilációnál azért többről van itt szó. Nádasdy (és szerkesztője) kezében ugyanis akarva-akaratlanul úgy formálódott az anyag, hogy belőle nem élvezetes és tanulságos írások láncolata lett, hanem egy iránymutató. Persze nem szeretném ezzel csökkenteni a könyv könyvértékét, csupán azt szeretném jelezni, hogy annál fontosabbról is szó lehet (bár van-e fontosabb egy könyv könyvségénél?). Sőt, megkockáztatom, hogy Nádasdy ezt ki is kérné magának, hiszen ha így gondolkodott volna, rövidebbre fogta volna az ide illesztett cikkek sorát (ebben a tekintetben az utolsó írás elhagyható), kiemelte volna a szövegből az ismétlődéseket (előbújás=coming out etc.), de nem tette, hiszen nem ez volt a célja. Viszont a gyűjteménynek van ilyen üzenete is. Hogy nekem például kézikönyv lesz. Ott lesz az asztalomon. Hogy ha például egyszer “és” helyett “de”-t mondok, ha például a Bartók Rádióban Brittenről és Pears-ről beszélek, és elbizonytalanodom, tudjam, melyik könyvet kell fellapoznom. Még az is lehet, hogy átköttetem: bőrbe, hogy megmaradjon.