Lábujjhegyen – Bolondos dallamok – itáliai táncok Verdiéknél

Egyes zenetudósok szerint Giuseppe Verdi elsőrangú komponista volt másodrangú hobbival: szeretett balettzenéket írni. Bár kezdetben csak kényszerből egészítette ki operáit tánczenékkel, hogy a francia közönség ízlésének is megfeleljenek, később Verdi kétségtelenül megszerette a műfajt. Ráadásul a 20.század nagy koreográfusa, George Balanchine szerint Verdinek minden zenéje tánczene, még azok is, amik eredetileg nem annak készültek. De vajon mi volt a titka az itáliai stílusnak? És miért nem lett az olasz balett olyan sikeres, mint az olasz opera? Többek közt ezeknek a kérdéseknek is utána járunk majd a Lábujjhegyen februári előadásán.

Tánc és zene:első látásra (és hallásra) elválaszthatatlanok egymástól. Mégis, koreográfusok és komponisták viszonya meglehetősen viharosan és hullámzóan alakult az elmúlt évszázadok folyamán. Az első balettek zeneszerzői, például Jean-Baptiste Lully vagy Jean-Philippe Rameau még megbecsült alkotók voltak. Később, a cselekményesbalett születésével a zeneszerző fő feladatává az vált, hogy alávesse magát a táncmester igényeinek. Még maga Mozart sem volt kivétel: az egyetlen balettzenéjére készült előadás színlapján fel sem tüntették a nevét. A romantikus balettek idején a legtöbb zeneszerző már csak megélhetési munkaként gondolt a tánczene-komponálásra – kivéve egyvalakit: bizonyos Pjotr Iljics Csajkovszkijt. A következő fordulatot Szergej Gyagilev hozta el, aki Orosz Balettjéhez a kor legjobb komponistáit hívta meg, hogy aztán a huszadik század második felére végre ismét egyenrangú felekként állhasson egymás mellett zene és tánc.

Megyeri Léna tánckritikus és Bősze Ádám zenetörténész előadás-sorozata a két művészeti ág közös történetéből villant fel epizódokat legendás együttműködések, nagy versengések és felforgató mesterművek felelevenítésével – a Napkirály udvarától egészen napjainkig.

Előadók: Megyeri Léna, Bősze Ádám