Hogyan viselkedjünk előadás közben?

Néztek már rád úgy egy koncerten, hogy elment az élettől is a kedved, pedig csak megreccsent alattad a szék? Szóltál már idős hölgyre, aki a lassú tétel alatt a padlóra borította az összes cukorkáját? Érezted már úgy magad, hogy megfulladsz, és nem bírod tovább köhögés nélkül, pedig még fél óra van a vonósnégyes-előadásból? Ha igen, ha nem, itt van néhány jó tanács, hogyan is viselkedj klasszikus zenei koncerten.

Nem szeretem a tiltólistákat, jobbnak látom, ha másik oldalról közelítünk, éppen ezért kicsit rosszul is érzem magam a most következő írás sok “ezt-ne-tedd-azt-ne-tedd” utasítása miatt. Viszont talán hasznos pontokba szedni a koncerthallgatás néhány szabályát, például azért, hogy vitatkozzunk róla. Persze semmit nem fejtek meg, semmi titokra nem derül fény, hiszen ez az egész kérdés nem túl bonyolult. A kulcsszó a csend. Neked azért kell, hogy tudj figyelni a produkcióra (a figyelem ugyanis a klasszikus zene hallgatásának egyik alapkövetelménye, a puszta szépérzés-keltést hagyjuk meg a könnyebb műfajoknak), a zenésznek meg azért, hogy koncentrálhasson a játékra.

Javaslatok

Érdemes néhány perccel az előadás előtt helyet foglalni, beszívni a terem illatát (figyeld meg, hogy mindegyiké más), ráhangolódni az előadásra, megnyugodni, hogy ne a helyzetkereséssel töltsd a produkció első részét. Nem azt mondom, hogy úgy ülj végig, mint egy faszent! Lélegezz bátran, ha elzsibbadt a lábad, nyugodtan válts testhelyzetet, és egész bátran reagálj a zenére. Befelé. A testhelyzet nyugalma egyébként magával hozza a szellem nyugalmát is, azaz érzékenyebb leszel a zenei hatásokra. (Emotion without motion.) És nemcsak magunkról van szó, hiszen alapvetően segítenünk kell a másikat is abban, hogy figyelni tudjon a zenére. Zajongani, előadás közben felállni, sétálni, beszélgetni, hangosan babrálni valamivel nem illik, hiszen elvonjuk a másik figyelmét is, legyen szó a sortársunkról, vagy a zenészről. A koncertterem nem a nappali, ahol felállhatsz tévénézés közben.

Mikor tapsoljunk?

Rettegsz attól, hogy rosszkor tapsolsz, és ezért bunkónak néznek? Vagy pont nem érdekel, örüljön a zenész, hogy valaki még meghallgatja? Nos, a rossz időben való tapsolástól én is félek. Manapság ugyanis sok sznob lenézi azt, aki nem tudja fejből, hány tételes az adott szonáta, vagy szimfónia, legalábbis ha elkezd tapsolni, és ezzel tanúbizonyságot tesz erről. Pedig igen kevés ember megy úgy hangversenyre, hogy fejből tudja a kottát. Akik pedig igen, – hivalkodva tudásukkal – gyakran elsőként kezdenek tapsolni, sokszor meg sem várva, hogy az utolsó hang zengése elüljön, hogy a drámai csend, mely ilyenkor a teremre ereszkedik, maga zárja le a művet. Nem beszélve arról, hogy ezek az emberek nagy feneket kerítenek abból, ha valaki rossz helyen tapsol. Szerintem csak azért tesznek így, mert a szünetben, vagy a hangverseny után nem tudnak miről beszélni partnerükkel. Velük tehát nem szabad foglalkozni, mi, valljuk be bátran, az esetek nagy részében tapsidőzítésben bizonytalanok vagyunk, félnünk viszont nem kell.

De honnan tudhatjuk, hogy tényleg vége a darabnak?

Jó módszer, ha az előadóra hagyatkozunk. A jó hangszeres/énekes/karmester úgy fejezi be a művet, hogy semmi kétségünk nem marad afelől, véget ért az előadás. A rossz előadóművészt ez nem érdekli. Ütemérzék nélkül fordul a közönség felé, vagy éppen ellenkezőleg, bő egy percig meg sem mozdul, pedig már régen a taxiban lenne a helye. Nem beszélve arról, hogy elvétve hallok olyan muzsikusról, aki ne szeretné a tapsot (ilyen is van). Sőt, szerintem a zenészek nagy része abban sem talál kivetnivalót, ha valaki éppen “rosszkor” tapsol, hiszen a művészlét egyik velejárója a tetszésnyilvánítás iránti vágy. Sokkal inkább a hallgatóság, a már említett sortárs igényének tiszteletben tartásáról van szó, arról, hogy az emberek javarésze szeretné a maga teljességében átélni az előadott művet. Ma az a divat járja, hogy az utolsó hangzat után tapsolunk csupán. Másképp volt ez régen (Mozart például boldogan írta apjának, hogy folyamatosan beletapsoltak a szimfóniájába), és nyilván máshogy lesz a jövőben. De most ezzel kell megbékélni.
A legjobb és legbiztosabb módszer az, ha megvárjuk, míg a publikum nagy része tapsolni kezd.

N. B.: Sajátos eset lehet egy operaelőadás, hiszen azon teljesen megengedett, esetenként egyenesen elvárt megtapsolni az elénk táruló díszletet, egy-egy jobban sikerült áriát, vagy egy híres énekest első színpadra lépése alkalmából.

A mi “hangszereink”

Kicsit furán hangzik az alcím, de nekünk is van egy csomó hangszerünk, amellyel koncert közben hangot kelthetünk. Ezek a következők:

  • Mobiltelefon, zenelejátszó, e-olvasó, karóra. (Koncert előtt ki kell kapcsolni minden ilyet. Ha netán megcsörren a telefonod, fel ne vedd! Különösen idegesítő a koncert közbeni sms-írás, posztolás stb., bár már hallani olyan koncerttermekről, amelyekben hozzájárulnak ezekhez.)
  • Fényképezés, videózás. (Amikor a fényképezőgép exponál, hangot ad ki. Legalábbis a jobbak. Ez zavaró. A vakuzás – noha hanggal nem jár – még zavaróbb. Arról nem is beszélve, hogy illegális.)
  • Beszéd. (Hány és hány ember dumál hangverseny közben, miközben azt hiszi, senki nem hallja!)
  • Sutyorgás. (Hány és hány ember sutyorog hangverseny közben, miközben azt hiszi, senki nem hallja!)
  • Cukorka, sütemény, szendvics és egyéb étkek kicsomagolása.
  • Köhögés. (Ebben az esetben én megengedőbb lennék, de tényleg zavaró néhány szanatóriumi eset. Aki úgy érzi, bátran maradjon otthon, vagy vigyen magával előre kicsomagolt köhögéscsillapítót!)
  • Székrecsegtetés. (Ez elsősorban a rendező hibája, de mit van mit tenni, valós probléma lehet.)
  • “Harag az elveszett garas felett.” (Ne az előadás közben számoljuk, elég aprót adott-e vissza a pincér a büfében!)
  • Horkolás. (Hatásos visszajelzés, viszont udvariatlan. Aludj otthon!)
  • Öltözködés. (Ruhák le- és felvétele, miközben szól a zene.)
  • Pisszegés. (Számomra a legidegesítőbb minden zajkeltés között.)

Ha valaki előadás közben hagyja el a nézőteret, hogy így jelezze az előadó/szerző felé nemtetszését, – szerintem – jogos cselekedet, ebben kivetnivalót nem látok. Ha viszont csupán azért indul útnak előbb, mert még el akarja csípni otthon a késő esti híradót, udvariatlanságnak tartom.

Gyerekek

Az esti hangverseny a felnőtteknek való. Nem várhatjuk el a gyerekektől, hogy tudják és kövessék az általunk elvárt szabályokat. Az állandó rendreutasítással pedig csak megutáltatjuk velük a klasszikus zenét. Jöjjenek akkor, ha már megérettek erre, vagy vigyük őket gyerekelőadásokra. Mindenkinek jobb.

Nagyjából ennyi jutott eszembe, de tovább is van, mondjad még!